Vlad Tepes legendája

Vlad Tepes legendája

Kezdés	2024-06-20
Befejezés	2025-02-11
Dungeon Master	Kristóf
Karakterek	Brachatesh Omsi Yawram - Csongor Jamāl Ō - Csongor Jardin Rivério - Icu Lyrion Sutton - Sári Yara Thornberg - Eszti
Alkalmak	15

1475 Targoviste, Wallachia - A püspök utasítására elevenen elégettek egy Lisa nevű boszorkányt. Utolsó leheletével az égbe kiáltott:

- "Ne bántsd őket, nem tudják mit csinálnak!"

Lisa halála után az égő tűzben egy férfi arcképe jelent meg, aki Vlad Tepesnek hívatta magát. Egy évet adott az embereknek, hogy mentsék az életüket, s megesküdött, hogy eltöröl minden emberi teremtményt Wallachia színéről.

1476 Targoviste, Wallachia - Wallachia érseke arról prédikált, hogy egyes tébolyodott személyeknek milyen borzasztó látomása volt, amikor azon a napon, pontosan egy éve megfenyegette őket az Ördög, de mindenki láthatja, hogy a történet csak egy szenzációhajhász nevetséges história. Az érsek még be se tudta fejezni a prédikációját, véreső és leírhatatlan, elfajzott magzatok kezdtek el hullani az égből, földrengés kíséretével felgyullad a katedrális, a tűzből ismét egy férfi arca rajzolódott ki:

- "Esélyt adtam nektek a menekülésre, de ahelyett, hogy megfogadnátok a figyelmeztetéseket, a Lisa meggyilkolásának napját ünneplitek!"

A katedrális összeomlott miközben egy kastély emelkedett a helyére. Ajtajaiból és ablakaiból óriás denevérek és démonok özönlöttek a város népére, s mészárlásba és gyújtogatásba kezdtek. Vlad Tepes megparancsolja, hogy miután kivégezték az összes lakost és porrá rombolták a várost induljanak az összes többi város felé.

Karakter kreálás

A kaland során a Tepes erői ellen kűzdő Száműzők nevű független szervezet egy csapata lesztek. Korai értesüléseitek szerint a következő csapás Gresit városa felé irányul majd. Küldetésetek, hogy Gresit védelmébe álljatok és megvédjétek a várost a pokoli csapásoktól.

A karaktereitek írása során gondoljátok át, hogy a karaktereiteknek milyen motivációja volt csatlakozni a Száműzőkhöz (ha egyáltalán csatlakozott) és milyen indíttatásból akarhatnak csatlakozni a gresiti ellenálláshoz.

Felszerelés

Karaktereitek megkapnak mindent amit a játékos kézikönyv ír, plusz a következő extrák:

1. Élelmet nem kaptok
2. Egy marék só (egyszer használatos)
3. Egy kis üvegcse (egyszer használatos) szentelt víz

A kaland

1. Alkalom

"Rohadt egy igazságtalan világ ez, én mondom!", böfögte mérgesen a bárpult fölé görnyedő parasztok egyike, és a fogadó jártasabb vendégei érezték, hogy ebből már megint lesz valami. Csütörtök este volt, és ez egyeseknek már éppen elegendő indok egy kiadós balhéra, de az utóbbi időben kiváltképpen feszült volt a hangulat errefelé. Az olcsó sör savanyú szagától megvastagodott, dohos levegőn nehezen vágott át a pislákoló gyertyák fénye. Egy ideje már senki nem húzza a nótát idebent: nincs minek örülni. A kínos csendet a paraszt még kínosabb története szakította félbe. Éppen azt ecsetelte fennhangon, és válogatott ocsmányságokkal tarkítva, hogyan törte be a szomszédja orrát, miután rajtakapta őt kecskéjével fajtalankodni. (Tán összetévesztette az asszonnyal? Sosem tudjuk meg.) A tettlegességért azonban neki jár büntetés, és ez joggal sérthette vérig az igazságérzetét.

A sarokban három, össze nem illő figura gubbasztott az itala fölött: egy - most éppen - piros hajú félszerzet, egy tagbaszakadt bagabú és egy harcos külsejű ember. Utóbbit most kizökkentette a helyi fehérnép ledér bámulásából az új jövevény: egyszer csak kicsapódott a fogadó ajtaja, és csipőre tett kézzel betoppant rajta egy kirívóan vidám aurájú féltünde. Kék szeme, vörös haja, és szinte már erőltetett vigyora mögül kivillanó fehér fogsora ragyogott a félhomályban. A fiatal külsejű nő már-már zavarba ejtő boldogságot sugárzott, ahogy könnyed mozdulatokkal odalibbent a három alakhoz, hogy bemutatkozzon: "Üdvözletem! Lyrion Sutton vagyok. A barátaimnak csak Lyri. Leülhetek közétek?". A váratlan jó kedvtől megilletődött társaság hirtelen nem tudott tiltakozni. Lyri leült. Jardin felkelt, hogy beszerezzen még egy sört. Amikor azonban a már cseppet sem szomjas fickó aktuális gyűlöletét szomszédjáról a Száműzőkre terelte át, s ennek hangot is adott, emberünk, nem tudta megállni, hogy ne bonyolódjon szóváltásba a kellemetlen illetővel. Tudniillik, ők maguk is Száműzők voltak, és éppen azért érkeztek ebbe az istenverte porfészekbe, hogy elűzzék az ólálkodó gonoszt. Sajnálatos módon különösen nehéznek bizonyult erről a tényről ész érvekkel meggyőzni az Egyház által táplált alternatív valóságban élő helyi népeket, és a szavak tüstént öklökké lettek az eszmecserében.

Ha Wallachiába jössz, nem veheted el a wallachiaiak munkáját!

Jardint arcon csapta az egyik paraszt, s ezt már társai, Teshoms és Yara sem hagyhatták annyiban. Az óriási és apró alak egyszerre pattant fel és termett ott, hogy kiosszon néhány pofont. A bagabú fél kézzel maga után rántotta a széket, amin előzőleg ült, és azzal a lendülettel kupán vágta vele az egyik támadót. A félszerzet elgáncsolt egy másikat, s a paraszt egyetlen "nemes" részét vette célba a csizmája orrával. Idő közben a pultos is becsatlakozott a csetepatéba, de mindjárt elsőnek is távozott a helyszínről, amikor olyat kapott a szemei közé kalandorainktól, hogy menten összecsinálta magát. Jardin kapott még néhány ütést jobbról is, balról is, de emberünket nem olyan fából faragták, ami ettől megreccsen. Elkapta az egyik férfi grabancát, és úgy vágta a pulthoz a szegény ördögöt, hogy csak nyekkent, majd figyelmeztetésül kivonta kardját. A berezelt csőcselék sietősen elhagyta a helyiséget.

A Száműzők és Lyri sikertelen kutakodása után a fogadó foghíjas élelem készlete tekintetében szintén útnak indultak Gresit felé. Jócskán benne jártak már a vaksötét éjszakában, amikor az útszéli erdőben találtak egy tűrhetőnek ígérkező, száraz, békés kis helyet, ahol elfekhettek reggelig. Az esti agresszív véleménycserétől megfáradva tértek nyugovóra. A fák jól leárnyékolták a csillagok és a Hold fényét, a levegő tiszta volt, az erdő pedig csendes és nyugodt. Senki sem haladt el mellettük az úton. Másnap reggel Jardint és Teshomst aljas másnaposság gyötörte...

2. Alkalom

Amint a társaság kiérkezett az erdőből, a felkelő nap sugarai között Gresit falait pillantotta meg a távolban. Ahogy közelebb értek a városhoz, azzal szembesültek, hogy a városkaput teljesen eltorlaszolták kívülről: Az egymásba hordott hordók, ládák, szekerek és egyéb holmik magasba tornyosuló tömkelegétől alig látszott a kapu fém rácsos szerkezete, maga a fal pedig egyértelműen túlságosan magasnak és simának bizonyult ahhoz, hogy felmászhassanak rajta.

Elsőnek Teshoms próbált meg felkapaszkodni a szemétdombra, de a bagabúk minden atlétikai adottsága, és kampóként fogódzó karmai ellenére sem tudott megküzdeni az akadállyal, és néhány szánalmasnak tűnő kapálózó mozdulat után másnapos petyhüdtséggel gurult vissza a porba. Nem úgy Jardin, akinek az előző esti "csak egy sör" már csak kellemetlen emlék volt, így magabiztosan mászott a torlasz tetejére. Odafentről egy, a kupac mögül még kilátszó, egész nagy lukon benézve azt kellett tapasztalnia, hogy érdekes módon, a kapu belülről is hasonlóképpen van elzárva, megkettőzve ezzel a bejutás nehézségeit. A város belátható részei kissé kiürültnek tűntek, de egyértelműen zajlott az élet: itt is, ott is emberek bukkantak fel, ahogy a maguk dolgára igyekezve szelték Gresit útjait. Jardin nyomban meg is szólított egy járókelő hölgyet (természetesen...), de akárhogy kiáltozott, az emberek ügyet sem vetettek rá.

Lyri megunta a percek óta tartó próbálkozást, és úgy döntött, beveti magát. Félvér tündeként játszi könnyedséggel szökellett a magasba, és pillanatokon belül a torlasz tetején találta magát, majd egy jól irányzott kézmozdulattal élénk színekben pompázó, mágikus tűzijátékot idézett meg a várfalon belül, hogy felkeltse a városlakók figyelmét. A bűbáj a csapat számára fülsiketítőnek tűnő durranások közepette szórta a tarka fényeket a téren, de az utcák éppen kiürültek, és úgy tűnt, senki sem siet megcsodálni, amit Lyri alkotott. Már-már kezdték feladni a reményt, hogy valaha is bejutnak a városba, amikor a várfal tetején egy alak bukkant fel. "Ezt ti csináltátok? Kik vagytok, és mit akartok itt?", kérdezte a kapuőr. Egy gyors bemutatkozó kör kíséretében a csapat röviden ismertette utazása célját a férfival. Azonban, ahogy az előző este is, itt is ellenállásba ütköztek: az őr cseppet sem volt rokonszenves a társaság Száműző létét illetően, mondván, az ő fajtájuk bajt hoz a helyiekre, és az egyház ellenzi jelenlétüket: "Hülye száműzők, száműző hülyék!", ismételte az egyház udvarias tanításait. Lándzsájával a távoli pusztaságba mutatott: "Arra lehet továbbállni!". Csapatunk azonban nem hagyta magát eltántorítani, és változatos győzködések és kérlelések árán sikerült biztosítaniuk a kapuőrt békés és segítő szándékukról. Amaz, végül is megszánva a társaságot, ledobott nekik egy kötelet, és egyesével felhúzta őket a fal tetejére. "De nagyon kérlek titeket, el ne mondjátok bárkinek is, hogy én engedtelek be titeket, és viselkedjetek szépen!" suttogta nekik aggodalmasan, majd egy fa pallókból eszkábált, lefelé haladó lépcső felé intett. "Erre van az út! A házból kijutva a városba értek. Talán találtok majd élelmet és szállást, egy rövidke időre, de ne legyenek nagy elvárásaitok.", mormolta.

A lépcső egy kisebb udvarba vezetett. Az itt-ott elhelyezett ládák és hordók között elhaladva a társaság a kerthez tartozó házba érkezett, ahol a város katonáinak tucatjaival találta szemben magát. Szerencsére mind páncélját levetve nyomta az ágyat. Csak egy legény volt talpon a kaszárnyában, de közelebb érkezvén látták, hogy az is mélységes álomba szenderülve "őrzi" csak az ajtót. Mikor már majdnem mind óvatosan kiosontak az utcára, Yara alatt - bár legyen a legkisebb a bandában - hatalmas reccsenést hallatott a padló, ahogy lábujjhegyen lépkedett az őr mellett. Az azonban túl kimerült lehetett, mert semmi jelét nem mutatta annak, hogy felébredt volna.

Csuklyáikat arcukba húzva kalandoraink útnak indultak, hogy felfedezzék a várost, és megkeressék a piacot, amerre a kapuőr irányította őket. Út közben elhaladtak egy folyó mellett, ahová az emberek az elesettek tetemeit dobálták, sorra egymás után. A borzalmas látvány ellenére megközelítették a csoportot, és Jardin megszólított egy nőt (mily meglepő), hogy megtudjon valamit az ütközetről. Jardin messze földön ismeretlen színészi tehetsége nem csökkentette az asszony gyanakvását, mégis sikerült megtudniuk tőle néhány dolgot: a fenevadak előző éjjel betörtek a városba, és nagy pusztítást végeztek, a helyieknek azonban egy hajszállal sikerült mégis visszaverni őket, az ellenség hullái pedig reggelre elégtek.

A Száműzők továbbálltak, s rövidesen megtalálták a piacot. A nagyobbfajta tér közepén egy szobor állt: a férfialak bátorságot sugározva az égnek emelte kardját. Körülötte különböző standokban megfáradt kofák árulták szegényes portékájukat. "Váljunk szét, és keressünk nyomokat! Teshoms és én arra megyünk.", mondta Jardin, majd megindultak a hentes felé. Eközben Yara és Lyri találtak egy zöldségest, és tüstént fel is tankolták fokhagyma készleteiket, majd szóba elegyedtek az árussal, akiről kiderült, hogy titkon szembe megy az árral, és egyáltalán nem támogatja az Egyház tevékenységeit, és úgy érzi, nagyon is segítségre szorulnak. Éppen ezért, nagy nehezen ugyan, de felajánlotta, hogy elszállásolja a Száműzőket egy ideig saját házában, ha segítenek Gresitnek a harcban. Yaráék azt is megtudták tőle, hogy az Egyházzal párhuzamosan egy másik vallás, vagy szekta tagjai is felbukkantak a közelmúltban a városban, és egy új messiásról prédikálnak, akit "Alvó Katonának" neveznek. Az állítólagos megváltó Gresit elveszett katakombáiban - meglepő - alszik, és amikor eljő az idő, felébred és felszáll a felszínre, hogy felszabadítsa az embereket a gonosztól. A többség persze dajkamesének tartja az egészet, és a papok aktívan üldözik ezeket a prédikátorokat, ugyanakkor... és ha mégis van benne valami? Az Egyház, noha be nem ismerné, tehetetlen a fenyegetéssel szemben, és igyekszik eltusolni a vérengzést és a háborút, a harcképes férfiak száma vészesen fogy, és talán ez az Alvó Katona mégis segíthetne... De hogy lehetne megtalálni, és felébreszteni? A kofa az egész nép nevében arra kéri a csapatot, hogy próbálják megtalálni ezt az illetőt, mert talán ő az utolsó reménységük.

Miután újra összeállt a banda, és összefoglalták egymásnak a tanultakat, ismét szétváltak: Jardin és Yara, valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag úgy döntöttek, visszamennek a kaszárnyába, mert az őrt álló alvó katona bizonyosan nem más, mint az az Alvó Katona, akiről a mondák szólnak - annak ellenére, hogy látszólag egy átlag Jani, és nem elveszett katakombákban alszik. Teshoms értetlenül állt társai figyelmetlensége előtt, és úgy döntött, inkább hasznossá teszi magát, és keres egy Alvókatonaista prédikátort, hátha megtud tőle valami fontosat. Fejét rázva legyintett, és elindult a másik irányba. Lyri utánaszaladt. Hogy mi történt Jardinékkel, gyorsan összefoglalható: visszamentek a kaszárnyába, és felrázták szerencsétlen alvó őrt. "Uram! Szia Uram! Elnézést, Mr. Alvó?" rángatta Jardin szegény ördög vállát. A felriadt férfi, nem kevés ellenszenvet táplálva nyugalma megzavarói iránt felvilágosította kalandorainkat kilétéről - meglepő módon nem ő az az Alvó Katona, viszont valóban egy alvó katona volt, mielőtt egyesek felébresztették, és igazán kiengesztelhetnék egy székkel, mert még csak leülni sem tud, s állva alszik naphosszat, mint egy ló. Jardin és Yara rövid beszlégetés után, és kézenfekvő szék hiányában jobbnak látták visszafordulni, és megkeresni a többieket.

Doctor Who és Barty Crouch Jr. molesztálják az öreg Rozsomákot. (Később kiderült, hogy az öreget Éltesnek hívják és a Szónokok vezetője)

Apropó, többiek: Lyri és Teshoms rövidesen találtak is egy prédikátort, azonban a szituáció nem egészen volt ideálisnak mondható. Nyakukba vették a várost, és járták az utcákat, amikor egy kisebb sikátorba befordulva, a túloldalon két papot pillantottak meg, ahogy egy öreg prédikátort állnak körbe. A papok fehér galléros, fekete kabátot viseltek, és éppen elagyabugyálták szerencsétlen öreget, amikor Lyri odarohant, Teshoms pedig felhorkant: "Talán valami gond van?!". Az egyik pap a falhoz csapta az ősz alakot, míg a másik tárt karokkal, fenyegetően megindult a páros felé: "Semmi közötök hozzá. Takarodjatok innen, amíg szépen vagyunk!" kiabálta. Lyriék azonban nem állhatták, hogy az állítólagos békét képviselő papok így elbánjanak az öreg prédikátorral, és igyekeztek többet megtudni az esetről, és szavakkal eltántorítani a bántalmazókat. Viszont amikor az egyikük az övéhez kapott, Teshomsnál betelt a cérna, elszakadt a pohár, és előrántotta nagy fejszéjét: elkerülhetetlen volt, hogy megküzdjenek.

Mindketten állták a "szentemberek" ujjaiból lövellő mágikus fény- és lángcsóvákat, és válaszul a bagabú egyre vadabbul sújtott le fegyverével, Lyri pedig a bundás óriás fedezékéből vette célba ellenfeleit számszeríjával, és oda lőtt, ahova csak nem szégyellte. Már javában tartott az adok-kapok, és az egyik pap egy kést is előhúzott, amikor egy merőleges kis utcából felbukkant Yara és Jardin. Azonnal bevetették magukat az események sűrűjébe, és egyesült erővel a banda pillanatok alatt elintézte a lelkészeket, akik tragikus állapotban, de élve estek össze, saját vértócsáikban.

3. Alkalom

"Ez közel volt. Hmm, igen. Nos, minek köszönhetem a szerencsés találkozást?", kérdezte az öreg szónok erőltetett nyugalommal, mikor előbújt egy falhoz állított hordó mögül. A csapat bemutatkozott, és röviden ismertette az általunk már ismert tényállást Éltesnek - merthogy, mint kiderült, így hívták -, amíg hazakísérték az öreget.

Szónokok az istállóban.

Egy kívülről széles, egy szintes kőházhoz érkeztek. Belépve szembesültek vele, hogy a létesítmény inkább istálló, mint ház, amit egyetlen, tágas helyiség alkot. Ahogy beljebb léptek, a szoba levegője a benne összetömörült, mosdatlan emberek savanykás bűzének és az állott szalma szúrós szagának elegyével nehezedett rájuk. Szónokok tucatjaival találták magukat szemben, akik az ablakoknál ácsorogva, a szalmakupacokban heverve, a gerendákon fekve tengődtek, és most mindegyikük szeme a Száműzőkre szegeződött. Mind egyforma csuhát és rajta egyenjelvényt viseltek. Egyikük Élteshez lépett, és aggodalmasan kérdezősködni kezdett, miközben tekintete egyik kalandorról a másikra ide-oda cikázott, akár a szitakötő. "Éltestvér, hol maradtál ilyen soká? És kik ezek itt veled?" Miután az öreg összefoglalta a korábban történeteket, és tudatta társaival, hogy a különös csapat nélkül már Haltas lenne, a szobában gyorsan feloldódott a feszült hangulat, és jó pár szempár irányából magasztaló pillantások árasztották most el a harcosokat. "Köszönjük, hogy hazahoztátok nekünk Éltest. Az én nevem Flavius.", mondta a szónok. "Mi járatban érkeztetek ide, Gresitbe? Segíthetünk nektek valamiben?"

Hőseink elmondták, hogy nem másért jöttek, mint hogy rendet tegyenek a városban, és megszabadítsák a gonosztól, és ehhez az Alvó Katona segítségét kérjék. Flaviustól azonban megtudták, hogy a katonát nem hiszik, hogy fel lehetne ébreszteni, mert akkor jön majd el, amikor ő maga szükségét érzi. Továbbá az is kiderült, hogy valójában senki ember fiáról nem tudnak a Szónokok, aki valaha is a saját szemével látta volna a szunnyadó harcost. "De ha tudjátok, hogy a monda szerint itt van, a város katakombáiban, miért nem próbáljátok megkeresni?", értetlenkedtek hőseink a prédikátorok tétlenségén. "Tulajdonképpen, a kislányom éppen most szánta el magát erre a vakmerő tettre. Balga lányom, már napok óta nem tért haza, a szerencsétlen..." Jardin szeme felcsillant, nem is kertelt (érted...): "Én haza... vagyis mi hazahozzuk a lányodat!", a szoknyavadászat potenciálja rögtön felcsigázta. Kifelé menet Éltes még gyanakvó tekintetével rásandított, és fenyegetőn dörmögte Jardinnak: "Aztán csak óvatosan... Épségben hozzátok nekem haza az én Syphamat!".

A társaság az éj leple alatt kisurrant az istállóból, és észrevétlenül egyenesen a mauzóleum felé vette az irányt. A kőből épült, szoba méretű sírhely a temető szélén állt, a fejfák sokaságából kiemelkedve. Yara benézett az ablakon, és megállapította, hogy a mauzóleumban nincs egy lélek sem (haha). Kinyitották az ajtót, és azonnal meglátták, hogy az elhagyatott helyiség szürke porfátylát friss lábnyomok luggatták ki, néhány naposak lehettek csupán. A léptek egyetlen személyhez tartoztak, és az ajtóval szemközti szobor mellett értek véget. Brachatesh ment előre, és körbeszaglászott; a többiek követték, mikor látták, hogy tiszta a terep. A szobor egy szárnyas emberalakot ábrázolt, arcát eltakaró csuklyával, kezében kaszával. Lábánál egy kőből faragott szarkofág hevert. Jardin és Brachatesh nekifeszültek, és leemelték a súlyos fedelet, majd óvatosan a szarkofág mellé, a padlóra helyezték azt. Ahogy fáklyája fénye megvilágította a sírban fekvő csontvázat, és megvillantak annak kezén és homlokán az aranyló ékszerek, a klerikusnak eszébe ötlött, kit is állnak körül: a földi maradványok Gresit történelmi szempontból legmeghatározóbb püspökéhez tartoztak. A csontok között azonban semmilyen titok nem rejlett, így hát a szobrot kezdték végig taperolni. Az egyikük finoman meghúzta a gránitból faragott kaszát, s ez meghozta a kívánt eredményt: a szobor kielégítő kattanást hallatott. Nyomban tolni kezdték, és kisvártatva a talapzat egy, a kő padlóba vágott résnek adott helyet.

A pince lejáratból visszatekintő sötétség egy simára csiszolt, keskeny lejtőt nyelt el magában, ki tudja mekkora mélységben. Mielőtt a többiek megállíthatták volna, Jardin jókedvűen előre lendült, és talpon végigcsúszdázott az akadályon, le a homályba. "Hát, ez fasza volt! Jöhettek!", kiáltott fel a többieknek. Yara a szobor kezében tartott kaszához erősítette Lyri kötelét, mindketten csomót kötöttek rá, aztán Jardin után hajította, így mindnyájan biztonságosan leereszkedhettek, és szükség esetén belülről is megránthatták a titkos zárat, hogy kijussanak. A csúszda egyetlen irányba haladó, egyenes, alig két ember széles folyosóban ért véget. A falakon kétoldalt meg nem gyújtott fáklyák sorakoztak. Saját fáklyáik lángjai törték maguknak a fény-utat, ahogy a társaság megindult előre. Alig néhány perce voltak úton a folyosón, amikor a talaj egyszer csak megindult a lábuk alatt. A kövek hirtelen robajjal beszakadtak a folyosó mentén hosszában, akár egy lavina. Yarának még volt annyi ideje, hogy apró lábaival előre vesse magát, a többiek azonban tehetetlenül hulltak alá.

Szerencsésen estek, senkinek sem esett bántódása. A kőtörmelékből felfelé kavargó porfelhő mögött megpillantották a félszerzetet: mintegy tizenöt láb magas akadály választotta el most őket, ami az omlás következtében jött létre. Úgy tűnt, egy alsóbb szintre kerültek, valószínűleg a felettük megüresedett folyosó is előbb-utóbb ide vezetett volna. Yara kötelet kötött a legközelebbi fáklyatartóra, és ereszkedni kezdett a többiek felé, Teshoms elkapta, és a földre segítette. Most vették szemügyre először, hol is vannak: a katakomba kiszélesedett, messze minden oldalra. A tágas terem plafonját vaskos kőoszlopok tartották, középen emberforma szobor állott. Közelebb lépve a fáklya fényében jól kivehető volt, hogy a nőalak, mintha futna, és ruházata megegyezik a Szónokokéval, mellén ugyanaz a jelvény volt kivehető. Sypha lett volna az? Máris megtalálták Éltes lányát? De vajon mi történhetett vele, mi dermesztette kővé az elveszett lányt? Mikor már alig öt lábnyira álltak tőle, szikrázó hangra lettek figyelmesek, a sistergés mintha bekerítette volna őket, s a falakon körös-körül apró, fehér fények éledeztek. Yara egy szökkenéssel egy biztonságosnak tűnő oszlop mögött termett. Ebben a pillanatban újabb, nagyobb fény villant szemközt: ovális, vérvörös ragyogás volt ez. Lassan megmozdult, és lebegni kezdett a kalandorok felé...

A kőóriás fenyegetőn megindult feléjük.

Ahogy közeledett feléjük, egyre kivehetőbbek voltak a fenyegetés vonásai: mintegy tíz láb magas, kőből faragott gólemmel találták magukat szemben, súlyos lépteinek hangját visszhangozták a falak. Emberszerűnek tűnt, de fején nem volt arc, csak az óriási, mágikus rubin virított belőle. Yara azon nyomban rálőtt a monstrumra, nyila azonban széttörve pattant le a sértetlen kőtömegről. Lyri ezt látva felemelte karját, s ujja végéből tűzcsóva villant fel. A gólem egy pár pillanatra megtántorodott, majd újra előrelépett. Arctalan tekintetét Teshomsra fordította, és a drágakőből felcsillanó fénnyel megbabonázta a bagabút, aki ezt pörölycsapással próbálta viszonozni, de hirtelen nagyon gyengének és dekoncentráltnak érezte magát. Jardin kivont karddal rontott rá az óriásra, de az túl keménynek bizonyult, eközben a klerikus keze ismét lángokat szórt ellenfelére. A szörnyvadásznak ekkor zseniális ötlete támadt: előkapta kötelét, és gyorsan körbeszaladt a gólem lábai alatt, majd Brachateshnek dobta a kötelet. A két harcos a kötélnek feszült, és egy erős rántással kibillentette az óriást. Amaz kényszerűen előrevetette lábait, és rettenetes robajjal hanyatt vágódott. A két férfi nyomban ott termett a fejénél, és feszegetni kezdte a drágakövet, de hiába. Yara megérezte, hogy itt rá van szükség: rugóként (érted, rogue...) pattant elő az oszlop mögül, és egyenesen a többiek közé vetődött. Kését, melyet már a levegőben bukfencezve előre kivont, bedöfte a gólem fejébe, az ékkő alá, és egy visszhangzó kattanás kíséretében kipattintotta azt. Az ékkő a levegőbe röpült, és pördülve, fordulva a félszerzet lazán kitett tenyerében landolt. Fénye azonnal kialudt, a kőóriás - már csak óriási kő - pedig a földön maradt, élettelenül. Ahol korábban a mágikus rubin ragyogott, mély üresség tátongott az arctalan fejben.

4. Alkalom

Ebben a pillanatban mocorgás halk nesze ütötte meg a fülüket. Odapillantottak, és látták, ahogy a kővé dermedt Sypha szép lassan életre kel. És még csak az igaz szeretet ölelő melegsége sem kellett hozzá! A lány zavarodottan, szédelegve nézett végig a különös társaságon. A teremben valahol távol megannyi kavics súrlódása hallatszott, mintha a törmelék mozgolódnék, fémes csörgések kíséretében, majd totális csend...

"Kik vagytok, és mit akartok? Hogy kerültem ide?" kérdezte Sypha. Jardin legsármosabb félmosolyát magára öltve előlépett: "Jardin Rivéro vagyok, és ők itt a társaim.", mondta, és kezet csókolt. "Azért jöttünk, hogy megmentsünk, és hazavigyünk az apádhoz!" Sypha elpirult, és gyorsan elhúzta kezét. "Ti találkoztatok az apámmal?", kérdezte. A csapat bemutatkozott, és röviden összefoglalta az eddig történteket, majd faggatni kezdte a lányt arról, hogy került ide, és tud-e bármit a mellettük elterült gólemről, a katakombákról, vagy az Alvó Katonáról. Sypha azonban egyre csak azt mondogatta, hogy semmire nem emlékszik azóta, hogy belépett a járatokba - talán a kővé változtató varázs mellékhatása - így úgy döntöttek, körülnéznek, és kiderítik, mi folyik itt. Lyri, a fáklyák fényét kiegészítendőn, ragyogó fénnyel vonta be pajzsát, így járták körbe a szobát. Szinte azonnal meg is találták a korábbi csörömpölés forrását: vagy egy tucat, szétroncsolódott, sokszor szétszakadt holttest feküdt előttük, többnyire páncélban. Nem kellett hozzá sok, hogy megértsék, mi történt: a harcosok mind a gólem áldozatául estek, a fentről leomló törmelék pedig szétzúzta szoborrá merevedett testüket. Amikor pedig a Száműzők hatástalanították a varázst, szerencsétlenek a lehető legkedvezőtlenebb állapotban változtak vissza hús-vér emberré...

Csontkollekció

A borzalmas látványt maguk mögött hagyva két ajtót fedeztek, a terem egymással szemközti oldalaiba vájva. Az egyiket kinyitották. Egy étkezőben találták magukat, a szobában székek, hordók, dobozok szétszóródva, szemben hosszú, tömör fa asztal. Az asztal mögött három, életre kelt csontváz üres tekintete bámult rájuk vissza. Rozsdás vértjük megfáradt csörgésével indultak meg a kalandorok felé. Yara azonnal nyilat küldött feléjük, majd lábbal előre becsúszott az asztal alá, miközben Lyri kezét már jól ismert lángok hagyták el, célba véve az egyik élőhalottat. Jardin és Teshoms is támadásba lendültek, egyik kardjával, másik pörölyével sújtotta az ellent. Sypha is megpróbált csatlakozni a csetepatéhoz, ám a napok óta tartó szobrozás oly mértékben kimerítette, hogy egyetlen bűbájra volt csak képes, és az is erőtlenül süvített el az egyik csontváz mellett, majd szertefoszlott a szemközti falon. Hamarosan azonban a Száműzők maguk is eszközölték a problémát. Amikor a többiek már végeztek a másik kettővel, Teshoms az asztalról vetette rá magát az utolsó élőhalottra, és pörölyével röptében miszlikbe zúzta a rozoga csontokat.

Leporolták magukat, és tovább álltak. A következő ajtó egy folyosóra nyílt, amely hamarosan balra kanyarodott, majd jobbra tovább, szemközt és balra pedig ajtókban végződött. Megálltak, és hallgatóztak. Mindkét ajtó mögül fenyegető morgás szűrődött át, így jobbnak látták egyelőre nem benyitni. Így tehát jobbra folytatták útjukat, ami nemsokára ismét jobbra kanyarodott el, és rögtön egy jobbkéz felőli ajtót fedett fel. Semmilyen életjelet nem véltek felfedezni, hát beléptek. Lyri pajzsának fényét egy üres szoba, s a padlón vérfoltok verték vissza. Közelebb lépve a falakon karmolásnyomokat találtak. A hátborzongató és egyben sejtelmes jelek láttán Jardin magához húzta Syphat: "Ez a hely csupa veszély, de ne félj, én megvédelek!" A lány, szemöldökélt kérdőn összehúzva, lenézőn csücsörített, és tett egy határozott lépést oldalra.

Tovább követték a folyosót, ami nemsokára egyenesen egy ajtóba futott, és nem is ágazott el semerre. Lyri és Yara ismét hallgatózni kezdtek, és a korábbihoz hasonló, de mélyebb morgás csapta meg a fülüket. Brachatesh megragadta a kilincset, és benyitott. A szobában egy megtermett farkas csontváza fordult hirtelen feléjük, és hátsó lábait máris ugrásra hajlította. A csapat betódult a szobába, és könnyedén elpáholta az élőholtat, a farkas nemlétező torkából keserű vonyítást hallatva hullott szét. Szemközt ismét ajtó volt, de mielőtt felnyithatták volna, Sypha tiltakozni kezdett: "Azt hittem, azért jöttetek, hogy hazavigyetek. Ne haragudjatok, de rettenetesen kimerültem, és ezek a katakombák nagyon veszélyesnek tűnnek. Kérlek titeket, vegyük inkább célba a kijáratot!" A banda érezte, hogy ők is kezdenek fáradni, így kiegyeztek egy rövid pihenőben.

Beg for your life in Spanish MF!

Ezután a már ismert folyosón elindultak visszafelé, mígnem a terembe értek, ahol a gólem feküdt, még mindig mozdulatlanul. Két választásuk volt: vagy felmásznak a kötélen, amit Yara erősített felső folyosó falához, vagy benyitnak a másik ajtón, hátha az is felvezeti őket ugyanoda. Végül a második opció mellett döntöttek. Brachatesh, aki mostantól mindig elöl ment, a többieknek falazván, óvatosan betolta a fa ajtót. Még át sem lépte igazán a küszöböt, amikor egy medvebagoly robosztus csontváza csapott a szeme közé jobb mellső mancsával. A bagabú megtántorodva visszasuhintott pörölyével, s elvétette a célt. Félreugrott, és a többiek is betódultak az ajtón. Most mind a négyen, gyakorlatilag már rutinból verték szilánkokra az életre kelt csontokat, s amazok rövidesen csörögve szóródtak szét a kőpadlón. Ezt leszámítva a szoba ismét csak üres volt. Szemközt és jobbkéz felé is egy-egy ajtót láttak, utóbbit választották. A lányok szokásos, de ezúttal sikertelen hallgatózását követően Teshoms feltépte az ajtót, és egy zombival nézett farkasszemet. A rozsdás páncélba bújt rothadó hús bambán elindult a bagabú felé, de az gyorsabb volt: meglóbálta tekintélyes fejszéjét, és egyetlen, jól irányzott csapással hosszában kettévágta az élőholtat. "Haza akarok menni végre!" fakadt ki Sypha. "Ha a következő ajtó mögött sem a kijárat van, visszamegyünk, és felmászunk a kötélen!" követelőzött. A többiek belátták, hogy igaza van: mind kimerültek, alvásra és ételre volt szükségük. Ismét szemközt és jobbra találtak ajtót, és megint jobbra mentek tovább. Folyosó nyílt, ami balra kanyarodott, majd jobbra, aztán ismét balra, és jobbra pedig ajtót találtak. Követték az utat balra, de az rövidesen jobbkéz felé nyíló ajtóban végződött, mögüle tompán átszűrődő morgásra lettek figyelmesek. Ennyi volt hát: most már kénytelenek voltak visszafordulni.

Sarkon fordultak, és visszaballagtak a nagy terembe. Teshoms felmászott a kötélen, majd visszahajolt, és úgy várta a többieket. "Én pedig utolsónak maradok, hogy alulról tudjalak titeket támogatni!" jelentette ki Jardin, és szeme sarkából Syphara pillantott, arcán rejtett kajánsággal. "Megoldom egyedül is!" csattant fel a lány mérgesen, és mászni kezdett. Pár percen belül mind fent voltak a folyosón, csakhogy a kijárattal átellenes oldalon. Miután hőseink nem voltak képesek normálisan áthajítani a kötelet a túloldalra, Sypha ideges sóhajtással kikapta egyikük kezéből a kötelet, és egyenesen egy, a másik oldalon lévő fáklyatartóra dobta. Az átkelés biztonságos volt. Felmásztak a lejtőn, meghúzták a kötelet, és az átjáró kinyílt. Kikecmeregtek a katakombákból, és elhagyták a mauzóleumot. Gresitben éppen késő éjjel volt. A sötétben visszamentek a Szónokok házához, és bekopogtak. Nem érkezett válasz. Ekkor Teshomsnak hirtelen ötlete támadt: ekapta Yara nyakából a fokhagyma füzért, és váratlanul Syphahoz dörgölte azt. A lány rémülten és értetlenül ugrott hátra, a többiek azonban megértették a furcsa megnyilvánulás célját. Kivéve persze Jardint, aki inkább csak a lánnyal volt elfoglalva. Yara telepatikusan kommunikált neki: "Most, amíg Sypha nem figyel, csepegtess szentelt vizet a kezedre, és érintsd meg a nyakát. Tudnunk kell, nem fenevad-e ő is, mielőtt beengedjük a Szónokok házába!" A szörnyvadász így is tett, amikor viszont a lány felé emelte kezét, hogy átkarolja, Flavius feltépte az ajtót. Jardin ijedtében összerezzent, és a szentelt vizet a lány ruhájába kente. A szónok, mikor meglátta Syphat az ajtóban, könnybe lábadt szemmel ölelte át: "Hát megkerültél! Már azt hittük, sosem térsz vissza hozzánk élve!".

5. Alkalom

2024.08.13.

Miután hőseink kipihenték fáradalmaikat a Szónokok házában, kikönyörögtek pár falatot a Szónokoktól. Yara annyira meggyőző volt, hogy mindannyian jól laktak a kapott étekből. Egyik alma se volt rohadt szerencsére. Reggeli után mindannyian útra keltek. A Száműzőkhöz Sypha ezer örömmel csatlakozott.

Nincs más hátra, mint előre, a csapat útnak eredt a katakombákba, úgy döntöttek, tovább keresik az Alvó Katonát. A kriptában azt vették észre, hogy a püspök sírja ismét zárva van. Hiába vizsgálták, kerestek nyomokat, nem tudtak rájönni, ez miért lehet. Nekiveselkedtek mindahányan, és leemelték megint a sír tetejét. Ugyanazt találták, mint legutóbb. Nem nyúltak a sírhoz, nem szeretnék háborgatni a halottakat (ennél jobban). Tesztképpen nem rakták vissza a sír tetejét, megnézik mi lesz legközelebb.

Lyri ismét kötelet kötött a lejárathoz, leereszkedtek mindannyian minden gond nélkül. A katakombákban ugyanúgy le volt omolva a padló, a fáklyatartókra a kötél ugyanott lógott. Lyri nagy bátran nekiveselkedett, át szeretett volna menni a szakadék túloldalára, majd onnan lekötni a kötelet, hogy a szakadék azon oldalán legyen csak megkötve, ahol mindannyian le tudnak ereszkedni (és majd fel). Ez a mutatványa azonban nem sikerült, lezuhant a szakadékba. Jardin hiába nyúlt érte, Lyri leesett és megütötte a bal csuklóját. Szerencsére Jardin a segítségére sietett, és gyógypuszit nyomott a kezére. Yara is leesett és ő is megütötte a magát a jobb vállán.

A felfedezést onnan folytatták, ahol abbahagyták. Nem találtak semmilyen nyomot arra vonatkozóan, hogy más is járt volna itt rajtuk kívül. A szobák és folyosók végtelennek tűnnek, minden szoba után újabb szobák és folyosók jönnek.

A verem csapdákat sikeresen kikerülték.

A talált ásvány

Az egyik teremben egy nagy kő kocka volt középen. Hiába vizsgálták, nem tudtak rájönni, rejt-e valamit ez a meglehetősen szabályos ember méretű szikla. Jardin felsegítette Lyrit a kőre, de ettől sem lettek okosabbak. Egy másik ajtó egy kis szobát rejtett. Kerestek, kutattak, Yara észrevett valamit a szoba egyik felső sarkában. Jardin nyakába kapta az apró szerzetet, aki így elérte a kincset. Egy láda volt, lakattal lezárva. Szerencsére a lány pikk-pakk feltörte a zárat, így eléjük tárult a jutalom. Egy halom arany és egy zöld ásvány. Az aranyat elosztották, a malachitot Yara eltette. A szoba legnagyobb különlegessége azt volt, hogy telis-tele volt égő fáklyákkal, melyek már napok óta világíthattak. Nem találták mágia nyomát. Yara taktikusan visszacsukta és visszarejtette a dobozt oda, ahol találták, nehogy a tulajdonos gyanút fogjon. A szobából kifelé menet Jardin megfogott egy fáklyát, és magával vitte a sötét katakombákba.

A kalandorok gyanús dologra lettek figyelmesek. Yara kulacsából bizonyos szobákban, helyzetekben úgy tűnt, minta lassabban folyna a víz, mintha sűrűbb lenne. Hiába gondolkodtak, nem jöttek rá a titok nyitjára. Semmilyen okot nem találtak a fenoménra.

A véget nem érő helyiségek gondolatára megfordult a fejükben, hogy más - hasznosabb - dolguk is lenne, mint a katakombákban bolyongani.

Hőseink elfáradtak, visszamentek a Szónokok házába, és kipihenték magukat.

6. Alkalom

2024.09.01. 16:00-18:00

Yara, Jardin, Teshoms és Lyri a Szónokok házában kipihenten ébredtek. Nekiláttak tanakodni, mitévők legyenek. Menjenek vissza a katakombákba, és keressék tovább az Alvó Katonát? Vagy netalántán harcolniuk kéne, és megmenteni a lakosokat? Végül arra jutottak, hogy sétálnak a városban és információt gyűjtenek.

A városban több járókelővel találkoztak hősein. Megtudták, hogy már 2-3 napja nem jöttek az éjlények a városba, ha jönnek, általában repülve és sok áldozatot hagynak. A helyiek szerint a sós víz egy jó harci módszer ellenük. Ebben a pillanatban eszükbe jutott, hogy fokhagyma is van a táskájukban. Bekenték fegyvereiket és pajzsaikat fokhagymával (kivéve Jardin DÉMONÖLŐ fegyverét)

A képen tévesen tölgyfalevél látható, a történetben azonban bükklevél szerepelt

Összetalálkoztak egy kéregető, hajléktalan emberrel is, ő volt az a katona, aki beengedte hőseinket Gresitbe. Elvesztette állását eme tette miatt. Jardin megszánta (vagy csak le akarta kenyerezni) és 5 aranyat adott a fickónak. A beszélgetés során kiderült, hogy üldözik őket a papok, mivel illetéktelen behatolók a városban. Bár az exkatona nem tudott erről többet mondani, a város csatornahálózatát lerajzolta. Szerencsére Yaránál mindig van papír és tinta.

A lányok az infó hallatán - hogy üldözik őket - kicsit beijedtek, álruhát keresnek maguknak. A textilboltban köpenyeket vesznek maguknak, Jardin szerint elég a kicsit ósdi, ütött-kopott köpeny is. Ezt a textilbolt tulaja ingyen adta nekik. Yara ennek annyira nem örül, szeretne szebb ruhát, de mivel rászabják a köpenyt elégedett a helyzettel, a szép bükkfalevél kitűzőt is választ kiegészítőnek.

Miközben a többiek az árussal beszéltek Lyri (mivel neki van papi köpenye) nézelődött a boltban, és figyelmes lett egy kisgyerekre, aki őt figyeli csillogó szemekkel. A lány közelebb lépett, megszólította a fiút. Kiderült, hogy joydancer szeretne lenni, akárcsak Lyri. Kellemesen eltársalogtak a vallásról.

Hősein folytatták bevásárlókörútjukat, a tintaboltban Ramonától vettek 2 üveg tintát. Yara a fafaragó műhelyében nézett körül. Beszélgetett a mesterrel és felajánlotta, hogy javítgatna a sarokban porosodó hegedűkön. Közben Jardin és Tesh kint lézengett az utcán, Lyri a kovácshoz ment, az ezüst poharából készíttetett nyilakat. Míg a lányokat lefoglalták a teendőik, a fiúkat pedig a szép nők, egyszer csak papok csoportja közeledett az egyik utcán. Jardin beszólt Yarának, hogy baj van, de nem részletezte. A lány hátsó kijáratot keresett, de a szörnyvadász nem tartott vele, úgy döntött, eltereli a papok figyelmét, ezzel megmentve a félszerzetet. Yara kislisszant hátul, és Lyrihez ment. A bagabút és társát körbekerítette 10 pap, az egyik egy hatalmasat oda is vágott Jardin térdére. A cleric és a rogue a papok mögé lopakodtak. Halkan megbeszélték a tervet. Megvárják, míg csatornához érnek a foglyok, egy csodával elterelik a figyelmüket, a társaik meg beugranak a csatornába, és a térkép segítségével elmenekülnek könnyedén. Yara telepatikusan felvette a kapcsolatot a szönyvadásszal, röviden elmondta a haditervet. Lyri földrengést idézett, a papok (és persze a bagabú, mivel őt nem tájékoztatta senki) mind nagyon meglepődtek. A fiúk nagy nehezen lejutottak a csatornába, míg a lányok másik lejáratot kerestek, hogy a föld alatt együtt menekülhessenek tovább. A papok a szökevények után ugrottak, és úgyszintén körbekerítették Jardint és Tesht. A witcher odadobta a kötelét a bagabúnak és ennyit mondott csupán: "A szokit!". A nagy medvetermetű egy pillanatra meglepődött, de rögtön tudta, hogy ezt azt jelenti, hogy a kötéllel kigáncsolják az útjukba kerülő papokat. Minden terv szerint ment, az összes pap elhasalt és Jardin elfutott mellettük. Az utolsó pillanatban viszont körbekerítették a barbárt, Jardin kétségbeesve nézett tovább, de a hang a fejében - Yara - azt mondta fusson. Minden porcikája tiltakozott, de otthagyta társát, abban a reményben, hogy majd kiszabadítják később. A szörnyvadász elért a félszerzethez és a fél-elfhez és rohantak tova. Lyri meggyőzte a többieket, hogy ne menjenek el a városból, aludjanak megint a Szónokoknál. Yara ezt nagyon nem helyeselte, hiszen üldözik őket városszerte. Flavius az éjszaka közepén is beengedte a csapatot a Szónokokhoz.

7. Alkalom

2024.09.01. 18:00-21:30

Eseménytelenül telt az este, kipihenten, újult erővel keltek fel a kalandorok. Bár mind tudják, hogy nagy erőkkel keresik őket, Lyri nem bírja ki, el kell menjen az ezüst nyilaiért, szinte szó nélkül elindul, átlopakodik a városon majd vissza. Annyira jól sikerült lopakodnia, hogy egy pap sem veszi észre, még ideje is van beszélgetni a kováccsal. Megtudja tőle, hogy jó páran elégedetlenek az egyházzal, de senki, még a Szónokok se képesek összefogni a tömeget.

Míg a lány távol van, Jardin és Yara Éltessel beszélget. Titkokat és hátsó szándékot igyekeznek kiszedni belőle, de a szónok őszintének tűnik. Mégsem a Szónokok közül valaki jelentette fel őket a papoknál?

Lyrit kész bevásárlólistával és kész haditervvel várták, bájitalok és Gresit térképét kell beszerezni. Azt találták ki, hogy, amint tudják kiszabadítják Teshomst, akit valószínűleg a katedrálisban őrizhetnek. Yara és Lyri nekiindult az útnak, és azért, hogy kevésbé keltsenek feltűnést a csatornában mentek, osontak az egész út alatt és Lyri a hátára kapta a félszerzetet. Az első megálló a BB, azaz a bájitalbolt volt. A két lány telepatikusan megbeszélte, hogy az hiába jönne jól az összes bájital, mindegyik túl drága az ő pénztárcájuknak, így onnan üres kézzel távoztak. A térképboltban gond nélkül megszerezték a térképet, amit kerestek és visszalopakodtak Jardinhoz. A witcher nagy lelkesedéssel vetette össze a térképek (csatorna és város), míg a lányok rövid pihenőt tartottak. Megtudták azt is, hogy a tíznek a tizedik napján, pont ma van a mise. Ezt egy tökéles lehetőség, hogy bejussanak a katedrálisba észrevétlenül. A szakadt köpenyek bármennyire is tűntek jó ötletnek korábban, ebben azért mégis kitűnnek a misén. Ismét ellátogattak a szabóhoz, textileshez, ahol az ilyen holmit kapni lehet, Yara zöld, Jardin fehér, Lyri rózsaszín, Tesh lila ünnepi ruhát kapott. A bagabúnak jó nagy ruhát választottak, amit majd kimenekítés közben adnak neki oda.

Az álruhák és a settenkedés segített, eljutottak a katedrálisban. A monumentális épületben rengetegen vannak, ez az egész egyházmegye legnagyobb szent helye. A kalandorok helyet foglaltak egy padsorban, felmérik a terepet. Rengeteg ajtó van oldalt, mindegyik előtt 2 pap őrködik, a püspök az emelvényen prédikál. Lehetetlenség megmondani, merre lehet fogva tartva a társuk. Lyri két varázslatot idéz meg. Az elsőnél a falon lévő fáklyák vérvörös színűek lettek, majd az összes ajtó (kivéve egy) és ablak kicsapódott. Egy-két ablak még be is tört. A hatalmas káosz alakult ki, mindenki pánikban van és a kijáratot keresi, amit nem könnyű a tömegben. Az összevisszaságot kihasználva beosontak egy nyitott ajtón. Kápolna. Kijöttek, megnézték, mit rejt egy másik ajtó. Kápolna. A harmadik ajtónál se érte őket nagy meglepetés. Kápolna. Mivel az egyetlen zárt ajtó a püspök mögött van, és továbbra is két pap őrzi, elrejtőzött a kis csapat az egyik kápolnában. Ott még bebújtak egy gyóntató fülkébe.

Vártak, és vártak. Amikor már úgy döntöttek biztonságos, előbújtak. Lyri a kápolnából is kinézett, azonnal lebukott, a püspök észre vette, megpróbálta kimagyarázni magát, kevés sikerrel, de a legalább megáldotta a püspök az ivóvizét.

Jardinnak szerencsére vannak trükkök a tarsolyában, egy varázslattal papnak álcázta magát. A ruhája, az arca, mindene pontosan ugyanolyan lett, mint egy papnak. Meg akarta úszni a harcot, odament a zárt ajtót őrző két paphoz, és csak ennyit szólt: "Átveszem!". A két pap csak nézett. Ez itt nem szokás. De hát olyan meggyőző és magabiztos volt a férfi, hogy mindketten menten otthagyták a posztjukat. Yara odasettenkedett az ajtóhoz és feltörte a zárat. Lyri közelebb az egyik oszlop mögül előbújt, a püspök észre vette és ki akarta küldeni. A lány nem akart távozni, a pap Jardin közbelépett és megmondta a püspöknek, hogy leviszi a tömlöcbe, mondván abból majd tanul. Ekkor megszólaltak a vészharangok, támadás érte a várost. A püspök ezzel nem foglalkozott, ült tovább az asztalánál.

Lementek a csigalépcsőn a tömlöcökhöz. Több ajtó volt, az egyik mögött ott volt a bagabú. Sajnos ezt a zárat Yarának nem sikerült feltörnie. A négy cella közül egyet sikerült megbuherálnia, egy rab kiszabadult. Lyri adott enni/inni a lesoványodott rabnak. A pap Jardin benyitott az egyik ajtón, ahol egy hóhér aludt. Elcsente a kulcsait, kiszabadították társukat és a többi rabot, mind kapott egy kis élelmet. Elindultak a lépcsőn felfelé, amikor a püspök holtan gurult le a lépcsőn, nyomában két éjlénnyel. Nagy csata kerekedett. A szentelt víz és ezüstnyíl jó fegyvernek bizonyult ellenük. A nagy zajra a hóhér is előjött a szobájából.

A nagy csatában az egyik éjlény elporladt, füsté vált. A másik bemenekült a hóhér szobájába. Vagy inkább céltudatosan halad valami felé. Utánarohantak és legyőzték a szörnyet, az is elporladt. Különös mód úgy tűnt, mintha az éjlény szándékosan feldúlta volna a helyiséget. A csapat felmérte a terepet, mivel a hóhér korábban futásnak eredt. Átkutatták a szobát, találtak aranyat és bort. Ezeket magukhoz vették. Azon tanakodnak, hogy mi legyen most. Nézzék meg, mit rejt a szobában található ajtó, vagy forduljanak vissza? Egy biztos, Lyri felszaladt a katedrálisba pótolni a szentelt vizét, és Jardinnak is hozott.

8. Alkalom

2024.09.05.

Mi legyen? Mi legyen? Töprengtek a kalandorok. Tesh teljesen kimerült, most csatáztak, az ajtó további veszélyeket rejt? Hallgatóztak, kerestek nyomokat. Nem találtak semmi fenyegetőt, így úgy döntöttek kinyitják az ajtót. Jardin neki esett az ajtónak, húzta, vonta az ajtót. Yara megpróbálta feltörni sikertelenül. Aztán gondolkodtak. De jó lenne, ha itt lenne a hóhér a kulccsal. Majd egyszer csak beugrott nekik. Hát elvették a kulcsot tőle! Belepróbálták a kulcsokat, az egyik kinyitotta az ajtót. Néhány lábnyom látható a poros földön a csákánnyal vált alakútban, ami lefelé vezet. Lyri világító pajzsával sokáig ellátnak az alagútban, nem látnak semmit különöset. Mielőtt tovább állnának, egy rövid pihenőt tartanak, hogy kicsit nyerjenek vissza az életerejükből. Lyri úgy érzi neki nincs szüksége pihire, ő őrködik, de semmi nem történik a szundi alatt. Miután felkeltek, a kifelé vezető ajtót kulcsra zárják, ha ellenség közeledne, ne tudja őket megtámadni. Kíváncsian, de azért óvatosan haladnak az alagútban lefelé. A klerikus egyszer csak észre vesz egy lyukat a földbe, létra vezet lefelé egy kicsempézett helyiségbe. Megvizsgálják a lábnyomokat, van amelyik tovább halad, de láthatóan kevesebb lábnyom vezet tovább egyenesen. Lemásznak. Egy üres terembe érnek, aminek a távolabbi végéből egy ajtónyíláson át fehéres-kékes fény szűrődik ki. A terem teljesen üres, semmit se találnak. A féltünde közelebb merészkedik, nagyjából a terem közepén egy különös csempére lesz figyelmes, mintha egy gomb lenne. Óvatosan átlépi, és figyelmezteti a többieket is. Jardin lopakodva, de határozottan közelíti meg a fényeket. Egy folyosóra vezet a nyílás, ahol kétoldalt zümmögő, fényt adó micsodák vannak, rácsos fém búra van a fények körül. Ilyet korábban sose láttak, valami jövőből érkezőnek dolognak tűnik. Jardin nyúl a fények felé, teljesen megbabonázza. A félszerzet és a féltünde lány egyszerre kiabál rá, hogy "neeee". A szörnyharcos visszahúzza a kezét és megbabonázva ennyit mondott: "Én úgy hívom villám!"

Végig mentek a különös folyosón, majd egy szépen kicsempézett, kivilágított terembe értek. A terem csaknem üres volt. A díszes oszlopokon kívül csak egy - még annál is sokkal díszesebb - koporsó volt a helyiségben. Ki más is lehetne, mint Vlad Tepes, Drakula maga? A mendemonda szerint Tepes palotája oda teleportál, ahova csak szeretne, és a denevéremberről is az járja, hogy a koporsójában szeret pihenni. A haditerv a következő: Tesh leemeli a koporsó tetejét, Jardin ezüst kardját beleszúrja a főellenségbe, Lyri szentelt vizet önt rá, Yara pedig felkészül.

Ezután minden esemény egyszer csak felgyorsult. A bagabú minden gond nélkül megszabadítja tetejétől a koporsót, egy sápadt, jó öltözött úriembert találtak alatta. A férfinek hirtelen tágra nyílt a szeme. Yara menekülőre fogta, addig futott, ameddig csak tudott. A sápadt arcú azon nyomban denevérré változott és a félszerzet után eredt. Nem hagyhatják a többek, meg kell védjék a lányt. Támadásba lendültek. Lyri ezüst nyíllal találta el az apró célpontot. Tesh és Jardin is támadnak. A denevér hatalmas erővel csap a támadóira, többször is visszacsap, harap, karbol. Yara és Jardin is meggyengül, annyira, hogy gyógyításra van szükségük. Szerencsére a klerikusnak van még a tarsolyában varázslat. A hatalmas csapásokat alig bírják hőseink. Tesh kétségbeesésében a zöld követ nézegeti, hogy azt vessék be a bőregér ellen. A többiek odakiabálta neki, hogy "Dobd el!". A bagabú úgy is tesz. Levágja a földre és egy vörös sugár csap ki belőle, ami egyenesen a vérszívónak csapódik. Az állat azon nyomban lelassul. Jardin is felveszi a követ, ő is ledobja. Ekkor Yarát találja el. Arra jutottak hőseink, hogy nem tudják, hogy működik a varázstárgy. Lyrin jött a sor, felvette a követ, imádkozni kezdett az Alvó Katonához.

Az ellenfél ekkor nyugodt hangon ennyit felel: "Az Alvó katona én vagyok személyesen. Miért keresel?"

Yara, Jardin, Tesh és Lyri a totális sokk után beszélgetnek az Alvó Katonával, akit Alucard Tepesnek hívják, és Vlad és Lisa fia.

A vörös kő titkát is megfejtik, törik a fejüket, tanakodnak és miután észre veszik, hogy kis darabok törnek le a kőből, összeállt a kép. Yara vize is lelassult, amikor a kő odaütődött a többi dolognak a táskájában.

9. Alkalom

2024.09.15.

A harcot követően hőseink, hogy Tepest elrejtsék a kíváncsi szemek elől, ócska, rongyos köpennyel ruházták fel. A katedrálishoz visszaérkezve a csapatot véres, lerombolt, szétbarmolt környezet fogadta. Tetemek hevertek az utcákon, néhány ház borzalmas állapotban volt. Miután a hősök kiborzongták magukat a látványban, hasuk korogni kezdett, így ellátogattak a helyi piacra, ahol bevásároltak nem csak ebédre, hanem több napra előre. Jardint hirtelen elfogta egy számára is ijesztő érzés. Sypha?! Aggódni kezdett és rohantak is a Szónok háza felé. Az épület a többihez hasonlóan, romos állapotban volt. A törmelékeket kutatva ráleltek a lányra, aki eszméletlen állapotban volt. Lyri egy gyógyító varázslattal segítette jobb színbe hozni Syphát, aki eközben Jardin féltő karjaiban pihent miközben ő próbálta szájon át lélegeztetni a hölgyet (melyre szükség nem volt, de witcher biztosra akart menni...) Miután a lány feleszmél Yara kérdően nézett rá és érdeklődött az történtekről. Sypha elmesélte, hogy egyik pillanatról a másikra éjlények támadták meg őket, így mindenki menekült arra amerre látott, de ő sajnálatos módon a dulakodás közben eszméletét vesztette. Társai nem tudja merre szaladhattak el. Nemcsak Yarának, de Syphának is kérdései támadtak, főként az új idegennel kapcsolatban. Ki vagy te? Kérdezte Tepset, aki nem fedte fel igazi kilétét, kitérő válaszokat adott, azonban a lány elég fáradt volt ahhoz, hogy ezeket ne firtassa (szerencsére). A korábban megbeszéltek szerint a célirány a könyvtár volt, útnak is indultak.

Miután megérkeztek, a csapat körbejárta a helyiséget, eközben Jardin karjaiban álomba ringatta a szép lányt. Yara eltüsszentette magát a sok poros könyv miatt, melyet a könyvtáros nem igazán díjazott így egy rövid időre némító varázslattal „jutalmazta” meg a kislányt. A csapat a sikertelen kutakodás után a pakolászó könyvtáros segítségét kérte Drakulával kapcsolatban. A könyvtáros egyből talált egy kötete, mely felkeltette a hősök érdeklődését. Iliesca egy vámpírvadász család története - ez állt a borítón. Iliesca? Tette fel a kérdést Yara. A könyvtáros mesélt egy kicsit a családról és a család birtokában lévő kastélyról, főként annak híres könyvtáráról. Kértek is egy térképet a kastélyhoz, tudták, hogy még több információra lelhetnek majd.

A tudás háza után a csapat töprengeni kezdett, hogy is juthatnának el a leghamarabb Sangeru falujába. Jardin felvetett, hogy "kölcsönözhetnének" pár lovat a közeli lovardából. Az ötlet Yarának nem nagyon tetszett de a többieknek sikerült meggyőzni őt arról, hogy ez jó ötlet, nyugtatták, hogy a cél szentesíti az eszközt... Estére már a lovarda kapujában várakoztak a tökéletes pillanatra és mikor ez eljött Yara mesterien feltörte a lovarda ajtaját és a többiek be is lopakodtak az istállóba. 3 gyönyörű paripát szemeltek ki maguknak. Volt, ki ügyesebben, volt, ki nehezebben, de összebarátkoztak a lovakkal és gyorsan fel is szerelték őket. A Katona és Lyri Paci nevű hátasra ültek fel, Tesh Yara és Szipfa a Kormos névre hallgató paripára, míg Jardin a kissé szeszélyes természetű Szilaj hátára pattant fel és indultak útnak a csatornákon keresztül, hogy elhagyják a vásárost.

Mentek-mendegéltek, míg egy vasrácsba nem botlottak. Akárhogyis próbálták feltörni a vastorlaszt, nem sikerült nekik. Próbálkoztak varázslattal, nyers erővel, de hiába. A nagy munkálatban elfeledkezve Katona kilétének titokban tartásáról is, így megkérték változzon denevérré és repüljön ki a rácson, vegye szemügyre kívülről is. Ezzel csak Szipfa kikerekedett tekintettét tudták elérni, a kijutáshoz ez sem segítette őket hozzá. "Ez mi volt?"- tette fel jogosan a kérdést a lány. A többiek tudták, hogy már ezt kimagyarázni nem tudják, így elmondták az igazságot az új barát kilétéről. A vártnál jobban fogadta az információt a hölgy, meglepődött, de meg nem ijedt. Továbbra is a csapattal szeretett volna tartani. Több óra sikertelen szabadulási kísérlet után, rájöttek, hogy a lovak ereje talán elegendő lesz ahhoz, hogy a kaput kiszakítsa a helyéről. Így is lett, ezzel az ötlettel kijutottak a friss levegőre. Útnak is indultak a térkép szerint.

Az utazás kellemes hangulatban telt, míg nem egyik pillanatról a másikra egy ütközetben találták magukat (szokás szerint). 4 éjlény és egy kentapók állta el az útjukat. Nem volt egy egyszerű ütközet, de hőseink végül győztesen jöttek ki a dulakodásból és csak kisebb sérüléseket szenvedtek. A csata után Yara tolvaj mivoltához hűen zsebre vágta a kentapók kardját, mondván „jó lesz ez még valamire...”

10. Alkalom

2024.09.18.

A csapat az erdőben van a csata után. Kicsi megfáradtak, megsebesültek, de nincs idő pihenni, haladni kell tovább. Nagy pihenőt úgyse tudnak tartani, a rövid szundításnak nem látták értelmét. Alucarddal úgy döntenek, hogy a férfi denevér alakban előre repül, felderíti a terepet, jó irányba mennek-e. Mindenképp meg kell találják a könyvtárat (vagy egyenesen Vlad kastélyát?) minél hamarabb. Ha van arra bármi érdekes, Alu azonnal visszatér a csapathoz. Lyri előveszi a térképet és megmutatja, melyik úton terveznek menni, hogy semmiképp se kerüljék el egymást. Jardin nem bízik Aluban, biztosítékként megkapja a félvámpírtól édesanyja, Lisa nyakláncát. A szörnyvadász ezt beteszi jól zárható mellényzsebébe.

Mennek, mendegélnek lovaikkal, majd két óra múlva elered az eső. A távolban meglátnak egy pislákoló fényt. Tanakodnak, hogy közelebb menjenek-e vagy kikerüljék a rejtélyes fényforrást. Szerencsére Lyri éjjellátó szemével, ki tudta venni messziről, hogy egy - a sárban elakadt - kocsiról származik a világ.

- Ez biztos csapda! - mondja Yara. Ennek ellenére Lyri odamegy a kocsihoz. Amint kiderül, hogy egy bajba esett ártatlannak tűnő hölgy az, Jardin azon nyomban mellette terem.

- Hölgyem! - bájolog a szörnyvadász. Tatiana bemutatkozott, gyógynövényeket visz egy járvánnyal fertőzött faluba. Minél előbb oda kéne érnie, mert sokan betegek. A sárba ragadt kocsi sehogy se mozdul, hiába tolják mind a négyen, pedig kis ágakat is raktak a kerekek alá. Jardin tolná nagy erőkkel, amikor megcsúszott és a sárba esett arccal előre. Mindent megtettek, ami eszükbe jutott, de a kocsi meg se mozdult.

Törik a fejüket, mit is tudnának még csinálni, amikor egy különös hangot hallanak, majd Jardin eltűnik a kalandorok mellől. Néznek körbe-körbe, de nem jöttek rá, mi lehet. Talán köze lehet vajon az óriás teremtényekhez, amik brekegnek a közelükben? Minden olyan gyorsan történt, az se tudják, melyik kétéltű tüntette el a vajákot.

Hatalmas csata kerekedik a békák és a Száműzők között. Jardin, Lyri, Tesh is többször kerül életveszélyes helyzetbe. A békák amint kiköpnek valakit, fel is falják a következő áldozatukat. Az sem segíti a csapatot, hogy a békák gyomorsava is fájdalmat okoz nekik. Gigantikus harapásuk sok sebet ejt rajtuk. Ebben a csatában Yara a legügyesebb. Minden támadás között úgy elrejtőzik, hogy a brekegők nem tudják honnan jött a csapás. Azért az egyik állat becélozza a nyelvével, de az a kocsit találja el, és oda is tapad. A félszerzet megragadja az alkalmat és pengéjével levágja a ragacsos nyelvet. Yara, Tatiana és Sypha mindent beleadva sikeresen sebesítik a békákat, azok szépen sorban kiköpik a kalandorokat, majd a lányok kivégzik az ugribugrikat. Minden sebesültet stabilizálnak, így képesek tovább utazni.

Csakhogy a kocsi még mindig be van szorulva a sárba. Sypha ápolja az ájultakat, de főleg Jardint. Elég gyengék még az utazáshoz is. A lóra felülni is nehéz. ... Nahát! Hiszen vannak lovaik. A lovak talán ki tudnák húzni a szekeret! Rákötik a lovakat, mindahányat csak tudnak. Így az öt lóerővel megmozdul a kocsi. Pihenésre és ápolásra van szüksége az egész csapatnak, és mivel Tatiana pont olyan településre megy, ami útba esik, úgy döntenek vele tartanak. Ez a városka Tataru.

Tatiana hálából 6 fürtös gyümölcsöt, amran-t ad Yarának. Ez egy különösen finom gyümölcs, ami gyógyító hatással bír. Miközben a két nő beszélget Sypha a kocsiban ápolgatja az ájultakat. Yara megtudja, hogy Tatiana egész családja, férje és lánya is Tataruban van, és betegek. Köhögnek és gyengék. Mióta tart a járvány, azóta az éjlények szerencsére nem rendeztek pusztítást a településen. Azt kellett volna még, a járvánnyal és a setét szörnyekkel is küzdeni... A nő a gyógynövényeket Darius, az orvos kérésére viszi Tataruba. Ez az egyetlen módja, hogy javuljon az emberek állapota. Az orvos is kétségbe van esve, a Tatiana volt az egyetlen, aki vállalta, hogy otthagyja családját a bizonytalanságban és beszerző útra indul.

A falu elég kihalt volt az idegenvezetőnk egy terembe vezeti a kalandorokat, egy nagy asztalra fekteti az épphogy járni képes száműzőket. Jardin nagy mellénnyel ennyit mond, amikor beérkeznek a terembe: Nekem ugyan nem kell orvos! - majd összeesik. A többek, akik még talpon vannak, a köpenyeiket a szájuk elé teszik, hátha így a fertőzést elkerülhetik (bár nem tudják, hogy levőben terjed-e a betegség). A biztonság kedvéért megesznek egy fokhagymát (mivel ugye az immunerősítő) és megisznak egy-egy pohár bort, hogy fertőtlenítsen. Yarának és Lyrinek ez annyira jól sikerül, hogy mámoros hangulatba kerülnek. Lyri a bebódultságtól túl barátságos lesz és Tatiana haját kezdi simogatni és megköszöni neki a segítséget.

A zavartalan esti pihenés után, amikor felkeltek Tatiana már nem volt sehol. Jardin, Yara, Lyri és Sypha kipihenten keltek fel, Tesh viszont alig bírt kikelni az ágyból, sötét, karikás a szeme alatt és teljesen megizzadt az éjszaka, Lyri varázslata sem segít raja. A klerikus nem talál semmi nyomot a teremben, csak kis üvegcséket. Ekkor egy fekete, hosszú csőrös maszkos ember jelenik meg, Dariusként, a falu orvosaként mutatkozik be. Tőle megtudja a csapat, hogy Tesh elkapta a betegséget, és csak az nem lett beteg eddig a településen, aki teljesen immunis rá, vagy már elkapta, de meggyógyult.

Teshoms elég beteg, itt kell hagyni, 3 napi pihenés talán segít rajta. De mégis mi legyen? Csak nem hagyhatják itt, de vele se maradhatnak, lehet mint megbetegednek. Fájó szívvel vesznek tőle búcsút. 1 amrant, 1 foghagymát és fél üveg bort otthagynak neki. Jószerencséből és zálogul - , hogy visszajönnek a barátjukért - Lyri a odaadja a bagabúnak az imádkozó kerekét. Jardin nagyon megtöri a gondolat, hogy ott kell hagyja a barátját. Dariusnak 3 aranyat ad, és komolyan a szemébe néz, majd ezt mondja: "Vigyázzon a barátomra!"- és ezzel egyidőben egy könnycsepp gördül le az arcán.

Négyen 3 lovon kilovagolnak. Jardin befékezi a lovát a falu határában. "DE hát nem hagyhatjuk itt!! Itt a biztos halál vár rá! Tes(h)o Kódex mindhalálig!" És ezzel mind visszamennek a barátjukért. A szörnyvadász maga elé ülteti a kába Teshot, Sypha pedig Lyri mellé ül a lovára. Így mind otthagyják a fertőzött falut.

Eddig történtek

A kaland egy feszültséggel teli fogadóban kezdődik, ahol a helyiek a szegénység, az Egyház elnyomása és egyéb személyes konfliktusok miatt ingerlékenyek. A fogadóban Lyrion Sutton (Lyri), a féltünde vidám és kissé zavarba ejtő aurával csatlakozik a csapathoz, amely három különböző karakterből áll: egy bagabú harcosból (Teshoms), egy félszerzetből (Yara), és egy szörnyvadászból (Jardin). Egy helyi paraszt konfliktust szít a "Száműzők" ellen, amely vitát és verekedést robbant ki. A csapat végül kimenekül a fogadóból és elindul Gresit városa felé, hogy szembenézzenek a régiót sújtó gonosz fenyegetéssel.

A csapat Gresit városához érve szembesül azzal, hogy a kapukat eltorlaszolták. Különböző módszerekkel – mászással, mágikus trükkökkel – végül bejutnak, de a helyi őrök és lakosok gyanakvóak velük szemben. Az Egyház befolyása miatt a városiak nem nézik jó szemmel a "Száműzők" jelenlétét, mivel őket a gonosz és káosz hírnökeinek tartják. Az Egyház propagandája több embernél is elérte a célját.

A városban való bolyongás során hősein találkoznak egy Éltes nevű szónokkal. Őt megmentették az Egyház papjainak kezeiből. Éltes bemutatja őket a "Szónokoknak", egy rejtett csoportnak, akik segítségüket kérik a város felszabadításában és a rejtélyes "Alvó Katona" megtalálásában. Kiderül, hogy Éltes lánya, Sypha, a katakombákban tűnt el.

A csapat a katakombák mélyére hatol, ahol különböző akadályokkal és ellenfelekkel találják szembe magukat:

• Gólem: Egy mágikus kőóriás védi a katakombák egyik részét, amelyet végül egy jól időzített csapattaktikával győznek le.
• Csontvázak és zombik: Többször is élőhalottakkal harcolnak, akiket Lyri tűzmágiája és Jardin ezüst fegyverei győznek le.
• Éltes lánya kővé dermedt állapotban kerül elő, akit a csapat sikeresen visszahoz az életbe. Sypha csatlakozik a csapathoz, és tovább kutatják a katakombák mélyén rejlő titkokat.

A katakombák mélyén találkoznak az "Alvó Katonával", akinek a létezésében se voltak biztosak a kalandorok. Megtalálják őt, magát Alucard Tepest, aki Vlad Tepes, Drakula fia. Alucard eleinte rejtélyes és gyanús, de később felfedi szándékát: segíteni akar a gonosz elleni harcban. Az ő jelenléte új dimenziót ad a történetnek, mivel egyszerre erősíti és árnyalja a csapatot.

Amikor a csapat elhagyja Gresit városát "kölcsönvesz" néhány lovat, hogy gyorsabban haladhassanak. Közben újabb harcokat vívnak Éjlényekkel és más fenyegetésekkel.

A kalandorok információt szeretnének gyűjteni a ellenségről, mende-mondák alapján elindulnak egy könyvtárhoz az Iliesca család birtokára , ahol Drakula történetéről és a család vámpírvadászairól szeretnének információkat szerezni.

Útjuk során egyre több ellenféllel találkoznak, beleértve egy hatalmas kentapók lényt és gigantikus békákat. A harcok során a csapat tagjai gyakran kerülnek életveszélyes helyzetekbe, de mindig találnak kiutat.

Alucard előremegy megvizsgálni, hogy egyáltalán létezik-e a könyvtár amit keresnek, ám az új szövetséges, segíti őket, de jelenléte folyamatos bizalmatlanságot szül. Alucard Jardinnak adja az édesanyjától kapott nyakláncot hűsége zálogául.

Útközben találkoznak egy Tatiana nevű nővel, aki gyógynövényeket szállít egy járvány sújtotta faluba, Tataruba. A csapat segít neki, miközben egyik társuk, Teshoms, maga is megbetegszik. A fertőzött faluban az orvos, Darius, elmagyarázza a betegség természetét, és kénytelen döntést kell hozni, hogy továbbmenjenek-e, vagy kockáztatva visszatérjenek barátjukért. Visszamennek Tesho-ért, de kétséges, hogy bírni fogja így betegen az utat.

10,5. Alkalom (POV: You're Jamāl)

2025.01.06.

Fel nem fogom, megfagyok mínusz ezer fokon! - Nem elég ez az átkozott hideg, de még itt van ez az átkozott dögvész is. Utálom azt a pillanatot, amikor csak néhány egzotikus növényért utazom fel északra, és a végén nekem kell megmentenem a világot. De most már mindegy, megígértem Dariusnak, hogy valahonnan megpróbálok segítséget vinni Tataruba. A következő falu már látszott a horizonton, most már vissza nem fordulhattam...

Különben az út nem volt vészes. Még jó, hogy itt volt velem a derék Nóniusz, szamárháton mégiscsak könnyebb. De hogy itt se volt senkinek semmi ötlete vagy fogalma arról, mit lehetett volna kezdeni ezzel a rohadék pestissel... Na, talán ez a szakállas ipse a csúcsos kalapban.

- Adjon Imhotep szép estét az úrnak! Engedje meg, hogy bemutatkozzam: Jamāl vagyok, és szörnyű nagy bajba keveredtem. Tataruból jöttem egész idáig, és... hát tulajdonképpen hol is vagyok?

- Berteában, uram, és...

- Szóval Berteáig, és tudja, rettenetes dolog történt. Egy különös betegség pusztít a városban, az emberek úgy hullanak jobbra-balra, mint a legyek. A város doktora elment, és amikor az új doktor, Darius megjelent...

- Kérem, én nem vagyok orvos, és egyébként is, ha maga fertőzött területről jött...

- Ja nem, én nem kaptam el, nem fertőzök, becsszó! És mondom, hogy ott van ez a Darius nevű figura, és azt mondta, tud segíteni az embereken. Mégis, amióta felbukkant, a betegek fehér füstöt köhögnek, és szaporábban harapnak fűbe, mint a szamaram, amikor legeltetem.

- Na, várjon csak egy pillanatot, azt mondja, fehér füstöt köhögnek fel?! És ez biztos, a saját szemével látta?

- Ha mondom! De esküszöm, én nem vagyok fertőzött! Minden második embert megkérdeztem már ebben a francos faluban... hogy is izé... Berteanusban, de...

- Bertea.

- Berteus, azt mondom én is. De eddig senki nem tudott segíteni. Azt mondja, magának bűzlik ez a fehér füst?

- Jól figyelj rám, idegen... Ha igaz, amit mondasz. Ez nem akármilyen nyavalya, nem a fránya torokgyík, amivel szemben állsz. Ez egy hihetetlenül veszélyes, mágikus kórság. Súlyos, és okkult tudományok gyakorlója aggatta az emberekre, és egymagad sosem fogod tudni feloldani az átkot.

- Értem, ez remek. Akkor segítesz? Elvégre te magad is mágusfélének tűnsz, és úgy látom, értesz is a dologhoz, szóval...

- Ó, nem! Én sajnos nem, mert tudod... Hát, az nem fog menni, mert nekem pont a másik irányba van dolgom, és hát...

- Mi?

- A vasaló! Sajnos nem húztam ki a vasalót. Tudod, hogy van ez, szóval nekem most muszáj...

- Mi az a vasaló?

- De neked sok sikert! Én Neked szurkolok, fiam! Úgy bizony!

- De... - Nagyszerű, ez is faképnél hagyott. De egészen sokat megtudtam tőle, ez is valami. Erre most jobb volt aludnom egyet, egyébként is későre járt. Hol az a fogadós?

Na jól van, szóval azt mondta, a 13-as szoba az enyém, azt hiszem, itt is va... Azt a kurva! - Épp, hogy megragadtam a kilincset, amikor a fülem mellett elsüvített valami, és az arcomtól alig egy arasznyira az ajtó közepébe fúródott: egy fekete folyadékkal teli tű volt.

Nagy zűr kis Berteában

Megpördültem a tengelyem körül, és egy sötét ruhába burkolózott, maszkos alakkal néztem farkasszemet - a feltehetően mérgezett tű feltehetőleges gazdájával -, aki épp felém futott. Nem sok időm volt gondolkodni. Tettem egy lépést előre, és megvártam, amíg a támadó utolér, amikor pedig elég közel került, egy jól irányzott lábmozdulat segítségével megemeltem az állcsúcsát egy kicsit. A meglepettségtől (és a papucsomtól) hátra repülő idegen alatt nagyot reccsent a padló, de az illető viszonylag gyorsan felkelt, és újból támadásba lendült. Az ajtónak feszülve birkóztunk egy percig, míg végül sikerült földre terítenem a rohadékot, és hátra kötni mindkét kezét.

Miután belöktem a sarokba az arcot, kihúztam a tűt az ajtóból, és megvizsgáltam. Szerencsétlenségemre nem vagyok alkimista. Francba. Jött a B-terv: Letéptem a támadó álarcát. Szögletes, kemény arca, lehetetlenül vastag szemöldöke alatt határozott szeme, fekete haja és borostája volt. - Mi ez az anyag? - Nem kaptam választ. - Áruld el, ki bérelt fel, hogy megölj! - További szerencsétlenségemre kihallgató tiszt sem vagyok. Francba. Átkutattam a ruháit, és további fekete tűkön kívül egy levelet is találtam, amiben döbbenetemre Darius arra kérte a névtelen személyt, hogy intézzen el. Tulajdonképpen nem is volt olyan meglepő... kezdettől fogva bűzlött körülötte valami. Közben elcsattintottam egy pofont.- Mit tett Darius a tűbe?! Szóval nem beszélsz? - Nem beszélt. Felé fordítottam a tűt, amitől ijedtség villant a szemében, de továbbra sem beszélt. Belé vágtam a mérget az utolsó cseppig, mire fogta magát a szemtelen fattya, és elaludt.

Támadóm további pofonoktól sem volt hajlandó felébredni, de légzése normálisnak tűnt, úgyhogy alaposan becsavartam egy lepedőbe, és betuszkoltam az ágy alá, én pedig megpróbáltam aludni. Másnap reggel a tag még mindig kérlelhetetlenül aludt, úgyhogy nagy nehezen kitoltam az első emeleti ablakon, utána másztam, majd Nóniusz hátára kötöttem. Így indultam vissza Tataruba, hogy kezet rázhassak Dariussal... a bal kezemmel. A délelőtt kifejezetten eseménytelenül telt, leszámítva, hogy fényes nappal elszállt a fejem felett egy méretes denevér. Ki látott már ilyet...? Már jócskán benne jártam a délutánban, amikor szemből egy négy fős társaság közeledett felém, akik magukkal cipeltek egy nagy, szőrös, petyhüdt izét. Ez a nap se lesz normális...

11. Alkalom

2025.01.09.

Lássátok be, a tudásnak semmi haszna cél nélkül, ám a célok azok, amelyek a falakat felépítik.

—Cronenberg, Krónikus Krónikás, Kromatikus Krónikák, 38. dal

A társaság végül úgy döntött, nem hagyja magára Teshomst. Nagy nehezen felemelték az egyik lóra, és együtt vágtattak ki Tataruból, Sangeru feltételezett irányába. Délután négy óra lehetett, amikor szemből egy különös alakot láttak közeledni. A vörös bőrű tiefling a sivatagi népek viseletét hordta, bal karja sarlószerű kardban végződött, tekintete felhős, de elszánt volt. Közelebb érve észrevették, hogy hátasának farán egy különös, ember formájú, lepedőbe csavart bigyó fityeg. Ez már kellően gyanús volt ahhoz, hogy megszakítsák utukat, és leszólítsák az utazót, aki erre nem felelt. Jardin hangjára azonban a fekvő emberi alak emberi hangon kiabálni, és vergődni kezdett. A gyanú faktor a tető fokára hágott. - Kit ejtettél túszul? Azonnal engedd el! - Utasította Jardin, de a tiefling csak legyintett, és magasabb szamárerőre kapcsolt. A szörnyvadász gyorsan utolérte, és elébe vágott. A szamár ijedten megtorpant, Lyri és Yara pedig kaptak az alkalmon, és gyorsan lerántották a lepelbe tekert embert. Az alak nyögdécselve gurult néhány métert, és közben kitekerintette magát a lepedőből.

- Ami sok, az sok! - Háborodott fel a kampókezű idegen, majd bemutatkozott, és összefoglalta rövid, ám velős élményeit a földön heverő bőr szerkós pasassal. Eközben Jardin meglátta az említett személy karjára tetoválva a fejjel lefelé fordított, balra néző L betűre emlékeztető, pajzsba keretezett szimbólumot. - Igazat mond. Ez a férfi Tepes talpnyaló gyilkosai közé tartozik. - A társaság azonban tovább faggatta Jamālt arról, hogy mi járatban van, és miért akarják megöletni, és rémülten pillantottak egymásra, amikor Darius neve szóba került. Most már bizonyos volt, hogy ő áll az egész förtelmes betegség mögött, ami Teshomst is sújtja.

Ezen a ponton azonban vita alakult ki: az újdonsült barátok ugyanis hajlandók voltak segíteni egymásnak, ám az elvégzendő feladatok sorrendjén nem tudtak megegyezni. Jamāl feltétlenül és azonnal a Dariusszal való konfrontálódást szorgalmazta, az átok feloldása érdekében. A többiek viszont ragaszkodtak hozzá, hogy előbb Alucard után menjenek, hátha megtudhatnak valami hasznosat a titkos könyvtárban, így a sivatagi kénytelen volt a többséggel tartani. Mivel pedig idő közben rájuk esteledett, egy éjszakai letáborozás is hátráltatta őket. Megpróbálták kihasználni az alkalmat, hogy szóra bírják a bérgyilkost, ám az semmilyen szín alatt, egyetlen nyelven sem volt hajlandó (vagy képes) válaszolni nekik.

Másnap reggel amint tudtak, lóhalálában útnak indultak, és sietségükben véletlenül jól le is pottyantották valahol a bérgyilkost (Nóniusz legnagyobb örömére), aki aztán gurult még néhány métert, és végleg leszakadt a társaságról. Ők azonban észre sem vették mindezt. Sokkal inkább azért aggódtak, mert Teshoms már tegnap óta percről percre rosszabb állapotban volt. Köhögései egyre csúnyábbak és szaporábbak voltak, egyre több füsttel.

Jócskán beesteledett már, amikor pislákolni kezdtek a távolban a falu fényei. És még valami: a falu határában, az út mentén egy sötétbe burkolódzó alak ült tábortüze melegében. A csapat azonban nem engedhette meg magának, hogy megálljon: itt a lét a tét. A faluba érve ketten is felismerték a helységet. Jamāl innen indult el ma reggel, Yara innen indult el évekkel ezelőtt, egy kedd reggel: Berteában voltak. A félszerzet elmesélte, hogy a nagyszülei itt nevelték fel őt, ezért ismeri a várost, mint a tenyerét. Rögtön az orvos házához is vezette a társaságot, de a házban nem volt egy lélek sem. A vad dörömbölésre viszont előjött egy részeg fazon, és Jardin keze után nyúlt. - Elég legyen má'! Nincsen orvos a faluba'. - böfögte két morgás között. Yara a bódult állapotú öregúrban nyomban felismerte Pahli bácsit, aki jó barátságban volt nagyszüleivel. Mindjárt kellemes trécselésbe is fogtak, de az idő szűkére való tekintettel pár perc után kettesben hagyták az öreget boros üvegével.

Yara-mama

Újabb megható egymásra találás követte a másikat, amikor Yara betoppant nagymamája házába harmadmagával, és egy haldokló bagabúval. - YARÁCSKA! - Thornberg mama felsikoltott meglepetésében, és széles mosollyal, tárt karokkal szaladt unokája elébe. Az ifjabb félszerzett röviden elmesélte kalandjait barátaival. A mama - mama létére - rögtön étellel, itallal és meleg szobával kínálta a társaságot, és még azt is meg tudta mondani, hogy látta már a Tepes klán jelét kósza éjlényekre bélyegezve. Mint kiderült, az éjlények egyik portyájuk alkalmával ellopták a mama becses medálját, Yara pedig megígérte, hogy visszaszerzi azt. Miután fenemód belakmároztak, hőseink nyugovóra tértek, bár nyugalmukat megzavarta aggodalmuk a bagabú egész éjszakán át tartó, fájdalmas köhögése.

Másnap reggel, miután mindenki sorban állt finom falatokért és pusziért Yara-mamától, elindultak. Azonban még a város határából sem értek ki, amikor Lyri rettenetes dologra lett figyelmes: Teshoms köhögése abbamaradt. Nem lélegzett. Gyorsan a földre fektették, és megvizsgálták. Bevetettek mindent a tarsolyukban, de semmilyen tudásuk, varázslatuk vagy eszközük nem segített: ő már elbúgta az utolsó bagát. Brachatesh Omsi Yawram meghalt.

Jardin fájdalmasan felhördült, és kivont karddal egy fának rontott, de mérgében a fegyver is kiesett a kezéből. Yara és Lyri könnyekben ázó szemekkel ölelték át egymást, amíg a szörnyvadász tombolt. Jamāl és Sypha együttérzőn hallgatott. Szörnyű volt a gyász, de mégsem időzhettek túl sokáig; Jardin mégis ragaszkodott hozzá, hogy maga ássa meg a sírt barátjának, aki oly kedves volt számára. A sivatagi unszolására pedig Yara vékony csövet faragott, és a halott szájába adta arra az esetre, hogyha megtörnék az átkot, és barátjuk mégis magához térne.

Eltemették Teshomst, és vele együtt holmijait is. Végső nyughelyét egyszerű, botokból összekötött kereszt, és térképükön nagy X jelölte. A lesújtott barátok bagabúslakodva indultak újra útnak Sangeru felé, miközben a nap már lebukott a horizonton. Mögöttük, valahol a Berteában megszólalt egy harang.

12. Alkalom

2025.01.16.

A lemenő nap utolsó sugarai vérvörösre festették a horizontot. Bertea utolsó harangszója már csak homályosan sejlett a messzeségből, amikor a kalandorok a földre hullottak. Oly friss volt még a gyász, és oly fájó. Jamāl igyekezett talpra állítani a többieket, de hiába.

- Adj nekik egy kis időt, a kedvemért! - kérlelte Jardin.

- Hogyha leszáll az éj, itt hemzsegnek az éjlények! - vetette ellen a sivatagi.

Nem hemzsegtek. Mindenesetre Jamāl vállalta az első kör éjjeli őrséget, hogy szemmel tartsa környezetüket. Már éppen kezdett volna elbóbiskolni, amikor halk nesz ütötte meg a fülét. Odapillantott, és a sötétségbe burkolódzó sötét alakot pillantott meg, ahogy Yara zsákjában mutat. A homoki felpattant. Rémülten és dühödten rászisszent: - Mit képzelsz, mit csinálsz?! - A figura összerezzent, és azon nyomban futásnak eredt. - UTÁNA! - és Jamāl már rohant is utána. A kiabálásra felriadt társaság tagjai egymás után konstatálták a helyzetet, majd újdonsült barátjuk, és az árny után eredtek.

Egy perc sem telt bele, míg utolérték az idegent. Kivéve Jardint, aki félúton elcsúszott egy befagyott patakon, és hanyatt esett. Yara egy elegáns oldal spárgával átugrott (hobbit léptékhez képest) magas hókupacot, miközben még elegánsabban telibe találta a menekülő tolvaj bal vádliját számszeríjával, és földet érve utána sikított: - Add vissza! - A fájdalmában hirtelen belassult alakon Jamāl túlfutott, majd visszakanyarodva lendületből repülő rúgást indított. Közben Lyri, és a sajgó farú Jardin is beérte őket, és az előbbi a tolvajt erősen átkarolva rácsimpaszkodott, míg a másik a torkán ragadta meg, így közösen felborítva az illetőt. Ennek következtében persze Jamāl kinyújtott lábbal elszállt fölöttük, és a hóban landolt. Ezek után pedig még Yara is ráugrott a tolvajra, és rácsimpaszkodott a sebesült lábszárra.

Ahogy az alak vergődve megfordult, a csapat tagjai egy emberként állt el a lélegzete, akár ha szellemet láttak volna. Az nem lehet, hiszen meghalt, mind látták a saját szemükkel. De mégis: a rejtélyes tolvaj szakasztott Teshoms. - Ki vagy te? - hangzott az egyöntetű kérdés. A megdöbbentő pillanatot egy még fájdalmasabb követte: - Ehremren Filid Yawram vagyok. Vagyis röviden csak Renfield. Ne haragudjatok, hogy loptam tőletek, de tudjátok, földönfutó vagyok, és szükségem volt valamire, amit ételre válthatok.

A csapat könnyeivel küszködve világosította fel Renfieldet szeretett fivére, Teshoms halálának körülményeiről. Ez a szinte már nevetségesen valószínűtlen találkozás szinte elviselhetetlen volt, de korántsem annyira keserves, mint a bagabú számára, amit csak tetézett a vádlijában díszelgő nyílvessző. Yara sűrű bocsánatkérések közepette nyomban neki is látott eltávolítani azt, hogy Lyri gyógyító varázst bocsáthasson a sebesülésre. Közösen visszavezették Renfieldet a táborba, amit Sypha elsőre cseppet sem értett. A bagabú arra kérte a társaságot, hogy meséljenek valamit testvéréről, mivel oly sok éve nem találkoztak, és a barátok eleget is tettek szegény ördög kérésének. Ezután őt kérdezték meg, hogy mit keres ott, és miért lett földönfutó.

A válasz újabb megdöbbentő fordulatot tartogatott. Kiderült, hogy Renfield évekkel ezelőtt azért új munkalehetőség után kutatva, ám igyekezete nem bizonyult gyümölcsözőnek. De szerencsétlensége csak ezután kezdődött igazán, amikor egy éjjel bekerítették a vámpírok, zsákot húztak a fejére, és magukkal vitték. Bezárva tartották egy sötét cellában, egyedül, ahogy a többi rabot is. Minden nap lecsapoltak a véréből, és hetente egyszer vitték csak ki sétálni, fojtó bőr szíjjal a nyakán. Fogalma sem volt, mennyi ideig élősködtek rajta ily módon a fenevadak. Hosszú, hosszú ideje várt, nem számolta a napokat már. Egy sorsfordító napon azonban, amikor már eléggé bíztak Renfield beletörődésében, a heti séta alkalmával hirtelen megvadult, meglepve fogvatartóit, s fejvesztve menekült, amíg csak bírt. Szerencséjére senki nem eredt a nyomába, és azóta is csak kószál a vidéken, céltalanul. Hetek telhettek el, és fogalma sem volt, merről jött, vagy hogy hol tartották bezárva pontosan. Csak azt tudta, hogy szinte mindent elveszített az életben: a karrierjét, az egészségét, a méltóságát, és egyetlen, szeretett fivérét is.

Eltávolították róla a nyakörvet (amit Jamāl gondosan eltett későbbre, sose lehet tudni), és megvigasztalták a bús bagát. Yara azt is megtudta tőle, hogy látta az elnyomók egyikén négylevelű lóherét ábrázoló családi medálját. De az alak nem vámpír volt, hanem egy úgynevezett kovácsmester. Az ő kilétükről azonban egyelőre senki nem tudott semmit. Másnap reggel a csapat felajánlotta Renfieldnek, hogy tartson velük, kérték, hogy segítsen nekik bosszút állni Teshoms haláláért. Ő azonban nem volt hajlandó kötélnek állni. - Ha Tepes arra van, akkor én az ellenkező irányba megyek. - mondta, miközben a társaság feltételezett úticélja felé bökött szőrös mancsával. - Haza kell mennem, hogy közöljem a fájdalmas hírt apánkkal, és gondját viseljem. Az egyik fiát már elveszítette, nem fogom megöletni magam a kedvetekért! - A bajtársak csalódottan sóhajtottak. Ellátták Renfieldet némi élelemmel, és lóra pattantak. Végezetül Jardin előhúzta zsákjából tartalék, szegényes ruháját, és egy csomóba gyűrve a bagabúhoz vágta, hogy annak ne kelljen többé szégyenszemre anyaszült meztelenül mutatkoznia. - Egy cseppet sem hasonlítasz őhozzá! - morogta savanyúan, és arcára megvető undor ült ki.

Délutánra a kalandorok elérték Sangeru városát, majd tovább haladva néhány órán belül már az Iliesca-birtok előtt álltak. A kiferdült vaskapu mögött széles, romos kőkastély magasodott az udvar elfagyott fái fölé. A tájat fedő finom, vékony hórétegben nem találtak arra utaló jeleket, hogy mostanában bárki is járt volna előttük a birtokon. - Alucard! Itt vagy? - visszhangzott az ürességben Lyri kiáltása, de kérdésére csak a halkan sziszegő szél felelt. A kerítés távolabbi sarkában egy, a nesztől megrémült szarvas pattant fel, és ijedten elszökellt. - Na, ott fut a vacsora... - sóhajtotta lemondóan Jamāl, ahogy az állat patái egyre távolabbról kopogtak a fagyott földön.

Hakuna matata motherf*cker

A bejáratul szolgáló, vaskos faajtó résnyire nyitva volt, odabentről nem látszott mozgás. Jardin gyengéden benyitott, mire az ajtó fáradtan nyikorogni kezdett, majd reccsent egyet, és nagy robajjal a padlóra zuhant. Amennyire kivehető volt a félhomályban, a hely évtizedek óta elhagyatottnak tűnt. - Megkockáztatok még egy kis fényt. - suttogta Lyri. Varázslata megvilágította a teret, de a fényben csak a tárgyakat beborító, emberöltő óta hízó porfátyol tükröződött vissza. Elindultak egy irányba, és rövidesen egy gyanús ajtóhoz értek, melyen méretes, oroszlánfejet formázó kopogtató díszelgett. Lyri előrelépett, kezébe vette a vadállat szájában lógó karikát, és háromszor kopogott vele. A fej életre kelt: az állkapcsa kinyílt, és szeme pislogott néhányat, majd így szólt:

- Én vagyok a könyvtár őrzője, és csak azt engedem be, aki teljesíti a feladatot. A tálcán négy poharat láthattok. Aki iszik a zöld folyadékból, az átlépheti ajtóm küszöbét. - Mindeközben mellettük megmozdult a padló néhány köve, és oszlopként emelkedni kezdett. Ekkor meglátták a kő polcban nyugvó, négy aprócska poharat: zöld, kék, sárga és piros folyadék volt bennük. Hőseink nem voltak ostobák, rövid gondolkodás után összekeverték a zöld, kék és sárga poharakat, így egyszínű, zöld löttyöt kaptak. Egymásnak körbe adva felhajtották a pohár tartalmát. Az ajtó magától kinyílt. - Beléphettek. - dörmögte az oroszlánfej.

Beléptek. A falakon sorakozó fáklyák, mintegy varázsütésre maguktól fellobbantak. A termetes ajtó egy bő 30 láb széles, több emelet mély termet fedett fel, melyben fa csigalépcső tekeredett lefelé. Az utolsó lépcsőfokot követően a tér kiszélesedett: óriási, téglalap alapú könyvtárban álltak, a terem egyik hosszanti végében. Irományoktól roskadozó, magas polcok végtelennek tűnő sora állt hosszában. Közvetlenül a társaság előtt pedig egy állványon lehetetlenül vaskos könyvkatalógus pihent. Tőle egy kőhajításnyira a földön gubbasztó Alucard pihent, könyvek halmazával körülvéve. Mint kiderült, amióta az Alvó Katona megérkezett, a könyveket tanulmányozta, de még túl sok hasznos tudást nem nyert ki belőlük. Úgy vélte, ez a feladat még közös erővel is napokig tarthat. Nem volt hát veszteni való idejük, másnap reggel körül állták a katalógust, és felosztották maguk között, ki milyen témába ássa bele magát. Jamāl megtanulta, hogy a mágikus betegséggel átkozottak kiköhögik a lelküket (a fehér füstöt), és a sötét tanok követői ezt begyűjthetik, és felhasználhatják okkult kísérleteikhez. Jardin kihúzta Alucardból, hogy a vámpírok tényleg elpusztulnak, ha karót döfnek a szívükbe, de a fokhagyma és a szentelt víz nem halálos, csak káros a számukra. Yara és Sypha pedig különös felfedezésre tett szert: megtudták, hogy Tepes egész kastélya képes helyet változtatni, ezért nem tudja soha senki, hogy hol keresse. Az épület oda teleportál, ahová utasítják.

Mindeközben Lyri lelovagolt a faluba, hogy ételt, italt, és persze pletykát gyűjtsön maguknak. Azon kívül azonban nem tudott meg semmit, hogy hébe-hóba meglátogatják őket az éjlények, és fosztogatnak. Amikor visszatért a birtokra, úgy döntött, körülnéz az udvaron, és a túloldalon egy üvegházat talált. A falait csodával határos módon télen is burjánzó növények takarták el, így nem láthatott semmit abból, ami odabent volt, és az ajtót sem találta meg. Így visszament a könyvtárba, hogy mind megosszák egymással, amit aznap tanultak.

Jardin és a nagy gubanc

Másnap reggel Jamāl úgy döntött, enged földművelői kíváncsiságának, és megnézi magának a melegházat, amiről Lyri mesélt neki. Több se kellett Jardinnak, rögvest felpattant, és utánaeredt. - Áh, igen, a növények tök érdekesek! Megyek én is! - kiáltotta fontoskodón, majd az orra alatt motyogva, mintegy saját magának, megjegyezte: - Bármit, csak olvasni ne kelljen... - és már el is tűntek a csigalépcsőn. A kis melléképület tényleg teljesen el volt barikádozva a dús növényzet által. A sivatagi zavartan vakargatta a fejét, mert ilyet még sosem látott. Pár perc alatt felmérte a terepet, aztán úgy döntött, ha nem talál bejáratot, akkor csinál magának: khopeshével lehasított egy nagy darabot a növényből, és amikor az a földre hullott, rést találtak mögötte, amin be tudtak jutni az üvegházba. Alig telt el egy pillanat, hogy beértek, a növénytakaró máris bosszúhadjáratba fogott: az életre kelt indák villámgyorsan lecsaptak Jardinra, és gúsba kötötték a harcost, mire az elsikkantotta magát. Jamāl megpenderült, és az álla is leesett. Ilyet aztán végképp soha nem látott még. Segítségért kiáltott, amilyen hangosan csak tudott, és már szórta is a tűz bűbájt az ördögi hurokra.

Yara és Sypha tovább gyarapította tudását Tepes vándorló palotáját illetően: kiderült, hogy a kastély valamiféle szerkezet által nyeri el a teleportáció képességét, és itt, az Iliasca-birtokon van valamiféle eszköz, amivel kapcsolatot lehet létesíteni ezzel a szerkezettel, és blokkolni a működését. Mindeközben Lyri rálelt a vándorló palota alaprajzára, és visszavitte a többieknek, hogy közösen tanulmányozzák. Éppen meg is találták rajta a feltételezett teleportáló szerkezet helyét, amikor meghallották Jardin jajveszékelését, és Jamāl segítségkiáltását. Eldobtak mindent, és felrohantak a lépcsőn, ki egyenesen az üvegházba. Megtorpantak, és tágra nyílt szemmel figyelték, ahogy a fuldokló szörnyvadász az életéért küzdve próbál kisebb-nagyobb darabokat lenyesni az őt szorongató növény-bestiából, miközben Jamāl szó szerint tűzzel-vassal próbálja kiirtani azt. Lyri segítségül hívta a szent tűz varázslatát, és a sivatagival közösen súlyos égési sérülést okoztak az indán, pont Jardin feje felett. Ekkor a szerzetes nagy lendülettel felszökött a levegőbe, és khopeshével és késével egyszerre suhintva kettévágta a növényt ott, ahol felperzselődött. Elegánsan visszahuppant a földre, harcostársa pedig hanyatt mellé zuhant. Nem telt bele egy pillanat, amíg kiszabadult, hogy Yarával közösen kardélre vegyék a csalóka csápokat. A harcos haragosan vagdalózott, szeme szinte villámokat szórt a dühtől. A növény azonban visszavonulót fújt, és sietősen felkúszott a tetőre, elő sem jött többé.

A csapat megmenekült. Kifújták magukat, aztán körülnéztek az üvegházban. Jamāl legnagyobb örömére találtak egy növényhatározó könyvet, amit mindjárt csillogó szemekkel forgatni kezdett. Segítségével több, kifejezetten hasznos dolgot is felfedeztek a növények s gombák sokaságában: leszüreteltek 6 fürt amránst, 3 szép szál olus veritist és 4 calcenát, valamit több marék golcorone levelet. Friss zsákmányukkal megelégedve elhagyták az üvegházat, és visszamentek a könyvtárba. - Azért mégsem lett volna olyan rossz inkább olvasni egy kicsit... - gondolta magában Jardin.

13. Alkalom

2025.01.21.

Delet ütött volna az óra, ha léteztek volna órák, amikor a társaság kard helyett ismét könyveket kezdett forgatni. Jamāl megtudta, hogy az átkozott kórságban elhunytak kifújt lelkeit, akik begyűjtik, arra használhatják fel, hogy éjlényeket állítsanak elő belőlük. Ehhez azonban nincsen szükség magukra a holttestekre. Ez reményt adhatott új barátai számára, hogy a bagabú... Gondolatmenetét megszakította Lyri sikolya, ahogy átzengte a könyvtárat. Mind eldobtak mindent, és odaszaladtak. A félvér tünde egy könyvet tartott a kezében, amiből egy lánc lógott felfelé, annak végén pedig egy szellem lebegett. Amikor a kísértő illető meglátta a díszes társaságot közeledni, menekülni kezdett, és magával együtt kitépte Lyri kezéből a könyvet is, mindenki utána. Yarának eszébe jutott a gólem arca, amire még Gresitben tettek szert. Futtában előhúzta erszényéből, és rávágott. A mágikus ékkő lefékezte a levegőben röpködő könyvet, a lánc megfeszült, és visszarántotta a kísértetet.

A nőalak hirtelen megfordult, és kivillantotta hosszú, hegyes szemfogait, ahogy fújni és sziszegni kezdett, akár egy megvadult macska. Jardin kardott rántott, és odalépett hozzá. - Mondd meg, ki vagy! - dörrent rá.

- A nevem Manuela. Azonnal engedjetek el! - hörögte a nő.

- Rendben van, Manuela. De előbb segíts nekünk.

- Azt mondtam, engedjetek el, de rögtön! - A szörnyvadász visszacsúsztatta kardját a hüvelyébe, majd így szólt:

- Figyelmeztetlek, szellem: ha nem működsz együtt, visszacsukom a könyvet! Akkor aztán...

- Ne, azt ne! - visított azt áttetsző alak. - Mégis mit akartok tőlem? Hogy segítsek?

A társaság megkérte Manuelát, hogy mondjon el magáról, a helyről és Tepesről mindent, amit csak tud. Kiderült, hogy életében, vagyis holtában, szóval élőholtában vámpír volt, akit Iliescáék öltek meg, azzal, hogy idestova 1366-ban, pontosan száztíz évvel korábban karót döftek a szívébe álmában. Megtudták tőle, hogy a Renfield is által emlegetett kovácsmesterek nem vámpírok, de őket szolgálják, és ők képesek a kinyert lelkekből éjlényeket kovácsolni, valamely személyes, elátkozott csecsebecséjük segítségével. A vámpírok pedig maguktól azért nem képesek erre, mert lényükből adódóan képtelenek kapcsolatot létesíteni a túlvilággal.

Ezen a ponton Manuela megérezte, hogy a gólem ereje már hatástalan, és menekülni kezdett. Lyri és Jamāl egyszerre ugrottak rá a könyvre, és megpróbálták visszahúzni a kétségbeesett szellemet, de hiába. Kicsúszott a kezük közül, és a kísértet fülsiketítő rikácsolás és hörgés közepette átszáguldott a plafonon, darabokra szakítva a láncot és sajnos a könyvet is.

A nem mindennapi esemény után a csapat visszatért az olvasáshoz. Yara felfedezett egy szöveget, amiről megállapították, hogy rovásírással íródott, ezért szótárak, lexikonok után néztek, hogy lefordíthassák. A közös nyelvre fordított szöveg meglehetőség régies nyelvezetű volt, így csak Alucard tudta értelmezni. Az írás a Kárpáti-tükörről mesélt: mágikus erejű tükörről, melyet birtokosa arra használhat, hogy rajta keresztül átnyúljon a téren át, és olyan, általa már ismert helyeket érinthessen meg, melyektől távol van. A szöveg szerint egy ilyen tükörrel a bajtársak képesek lehetnek megállítani Tepes kastélyát, és egyetlen helyhez kötni azt.

Mindeközben Lyri és Jardin szétváltak, és nyomokat kerestek. A lány rövidesen különös felfedezésre jutott a könyvtár másik hosszanti végében: az egyik könyvespolc helyén bedeszkázott nyílást talált, mögötte pedig egy hosszú folyosót. Yarával és Jamāllal együtt behatoltak a sötét folyosóba, ami egy felfelé vezető lépcsőbe torkollott. A lépcső csapóajtóban végződött. Füleltek: halk, tompa léptek kopogtak a fejük felett, és a csapóajtó deszkái közötti résen át érezték a hideg, téli szelet. A sivatagi megragadta a fogantyút, és egy óvatos, de határozott mozdulattal felnyitotta a fedelet. Néhány lábnyira az arca mellett egy rémült szarvas fogta menekülőre. - Még egyszer nem lógsz meg, Bambi! - mondta fennhangon Jamāl, és lelkesen utánaszaladt. De az állat meglógott. Körülnéztek: az erdőben voltak. Nyilvánvalóan egy menekülő útvonalat fedeztek fel, és ez egyenesen kivezette őket a birtokról, ami most ott volt tőlük úgy ötszáz lábra. Lyri két szomszédos fa törzsébe vésve megjelölte a csapóajtó helyét, így ha később ebből az irányból akarnak visszamenni a birtokra, megtalálják majd a pázsittakaró alatt az átjárót.

How you doin'?

Visszatértek társaikhoz, és beszámoltak a felfedezésről. Közben visszaérkezett Jardin is, aki pedig kincsesládára bukkant az egyik elhagyatott, poros szobában, és talált benne egy szemrevaló láncos buzogányt, és több varázserejű tárgyat is, ami még a hasznukra válhat: többek között egy védelmező szkarabeusz talizmánt, és egy szelet támasztó legyezőt is. Jókedvét némileg lelombozta, amikor megtudta, hogy Alucard és Sypha egész nap együtt "tanultak" a polcok között. Féltékenyen fortyogott, és mérgesen harapdálta a sült húst vacsoránál. Lefekvés előtt pedig letépte felsőjét, és edzeni kezdett. Sypha nem tudta megállni, hogy pironkodva ugyan, de folyamatosan figyelje a düledező, férfias izmokat szeme sarkából. A szörnyvadász az utolsó felülésből felé fordult, és kivillantott egy fél mosolyt, mire a lány hevesen alsó ajkába harapott, és elfordult.

Alig hajtották álomra a fejüket, máris erőszakos dörömbölésre riadtak. Álmosan összekapták magukat, és elindultak felfelé a csigalépcsőn, a zaj irányába, ami egyre hangosabbá és fenyegetőbbé vált. Egyszer csak az oroszlános ajtó megadta magát, és visszahangos robajjal beszakadt. Szárnyas, és négylábú éjlények tódultak be rajta, egészen pontosan öt. A kalandorok félúton visszafordultak a lépcsőn, visszasiettek a könyvtárba, és elbújtak a polcok között. Szárnyas, sziszegő éjlények süvítettek el a polcok fölött, és emberszabású, vadkanfejű droszlajok csörtetve taposták a földön hagyott köteteket.

Alucard törte meg a jeget: denevér képében szélsebesen a szárnyas szörnyeteg felé szállt, röptében visszaváltozott emberi formájába, és súlyos puffanással, kitárt karmaival nekizuhant. A csata tehát kezdetét vette. Syphának nem sikerült teljes takarásba bújnia, ezért a droszlajok őt vették célba elsőnek, és bár hősiesen védte magát mindenféle varázslattal, megsebesítették. Jardin ennek láttán vérben forgó szemekkel rontott rá a förtelmes bestiákra. Lyri és Yara nyilakat szórtak ellenségeikre, Jamāl pedig pengéit megcsikordítva le is fejezett egyet. A dulakodás eltartott néhány percig, és Jardinnak volt lehetősége megsuhintani új játékszerét is: úgy kupán vágott egy monstrumot a láncos buzogánnyal, hogy az menten szörnyethalt. Az utolsó droszlaj hátába Yara állított kést, ezzel a csata véget ért. Odasiettek Syphához, felsegítették, és ellátták a sebeit. Szerencsére nem sérült meg súlyosan. Jardin gyengéden átfogta a vállát, és megígérte, hogy nem engedi, hogy többet bántódása essen. A lány elfordította elpirult arcát, és szelíden elmosolyodott.

14. Alkalom

2025.01.28.

Ne szóljatok Lezúziusznak!

Ahogy a ritkán emlegetett, ősi ork közmondás is tartja: nyugtával dicsérd a bunyót. Hőseink is így tettek, miután megbizonyosodtak róla, hogy a támadók nincsenek többen. Lyri volt az első éjjeli őr. Úgy döntött, hogy keveri a hasznosat a még hasznosabbal, és amíg őrt áll, forrasztó bűbájjal megjavítja a miszlikbe aprított oroszlános ajtót. Odalent a többiek (a körülményekhez képest) békésen aludtak. Különösképpen Jardin, aki elalvás előtt még sutyiban megfogta a mellette fekvő Sypha kezét.

Másnap reggel ismét fejest ugrottak a papírosok tengerébe. Lyri varázsképességei megint roppant hasznosnak bizonyultak, ugyanis Yarával felkerekedett, és helymeghatározó varázslata, a GPS (Gallyas Pozíció Szimatoló) segítségével hamarosan megtalálta a könyvtárban elrejtett Kárpáti-tükröt. A lány zsebre tette kereső pálcáját, és lerántotta a porlepte leplet a bútordarabról. Keskeny, magas tükör állt előtte, az alja lapos, a teteje boltíves volt, aranylevéllel borított, míves fával keretezve. A tükör teljes hosszában egy Y alakú repedés húzódott. Lyri és Yara szinte egyszerre sikkantott fel izgalmában. Lyri azon nyomban elő is vette újra forrasztó varázslatát, és munkához látott, amíg Yara mágikus telepátiával magukhoz hívta a többieket.

Mire a társaság odacsődült, Lyri már végzett is. A tükör (a forrasztás halovány lenyomatától eltekintve) teljes pompájában ragyogott előttük. Az első, de legkevésbé fontos tény, amit sikerült megállapítaniuk, hogy Alucardnak - félig ember lévén - van tükörképe. Ezután eltöprengtek azon, hogy most mi tévők is legyenek. Hogyan tovább? A tükör segítségével átnyúlhatnak más helyekre a téren át, de pontosan hogy is működik ez a varázslat? Szükség van valamiféle varázsigére, szertartásra, vagy egyéb kellékekre, esetleg egy jelszóra? Vajon milyen veszélyeket rejthet egy ilyen vállalkozás? Végül Jamāl lépett elő. - Van egy ötletem. - mondta. Szemét behunyta, és ép karját kinyújtva hosszan, mélyen kilélegzett.

- Most mit csinálsz?

- Elképzelem az otthonomat. - mormolta a sivatagi. - A házamat, és a földemet. A gyümölcsösben állok, fáim, bokraim vesznek körül. Minden olyan nyugodt, és békés. - magyarázta, majd rövid habozás után, továbbra is csukott szemmel, és előrenyújtott karral lassan, de magabiztosan elindult előre. A többiek ámultan, tátott szájjal figyelték, ahogy Jamāl keze, majd szinte egész karja simán áthalad a tükrön, akár egy kísértet, és elmerül benne.

- Érzem a bőrömön az otthon melegét, Mulhorand izzó napsugarait. Szinte már hallom is magamban a homokdűnék felszínét bizsergető szél távoli sziszegését. Láttok valamit a tükörben? - továbbra sem merte kinyitni a szemét.

- Látjuk a kertedet a tükörben! A karod teljesen átért a túloldalra. - mondták izgatottan a többiek.

- Akkor lássuk, mi történik, ha... - amint kinyitotta a szemét, elharapta a mondatot. Olyan régen nem járt már otthon... És most mégis, mintha ott lett volna. Kezét még egy arasznyival előrébb nyújtotta, és kitapintott egy kókuszt tulajdon fáján. Másik karját is betolta a tükörbe, ezúttal már sokkal lazábban, és khopeshével leszakajtotta a kókuszdiót, majd óvatosan visszahúzta a tükörvilágból a könyvtárba. Kinyitotta a szemét, és a tenyerében fekvő, méretes csonthéjas termésre szegezte a tekintetét. Az egész olyan hihetetlen volt. Nem, mintha nem találkoztak volna már mindnyájan különféle mágikus jelenségekkel, de ez talán az összesnél lenyűgözőbb, és bizarrabb volt. A szerzetes hátravetette fejét, és felkacagott. - Ez az én kókuszom, az enyém! Hát, ez hihetetlen! Gyertek ide, meg kell kóstolnotok! Ilyet még nem ettetek, ebben egészen biztos vagyok. - és khopeshével vagdalni kezdte a gyümölcs vastag rétegeit.

Miután jóízűen kiitták a kókusz vizét, és belakmározták a húsát, és egyöntetűen konstatáltak, hogy ilyet még tényleg nem ettek, újult erővel fordították figyelmüket ismét a tükör felé. Megegyeztek abban, hogy Jamāl módszerével Alucard is megidézi apja kastélyát, annak is azt a termét, amelyben a teleportációs eszközt lehet működtetni, és kikapcsolja azt. A vámpír a tükör elé állt, lehunyta szemét, és koncentrálni kezdett. Először csak halványan, majd egyre erősödve feltűnt egy homályos táj, benne egy komor kastély a tükörben. Olyan volt, akár egy messzi látkép, amit egy, az égen cirkáló madár szemein át láthat csak az ember. Aztán az a madár elindult a kastély felé, mert az közeledni kezdett, egyre gyorsabban, mígnem ott volt a hosszú, sötét folyosón, szemben a hatalmas fogaskerekekkel. Alucard hirtelen felemelte kezét, és benyúlt a tükör mélyére. Amikor megérezte a tenyerén a gépezet hideg fémjét, kinyitotta a szemét, és tapogatózni kezdett. Gyorsan megtalálta a kart, amit keresett, és meghúzta. A tükör túloldala füstölni kezdett. Egyszerre mind halk, majd egyre erősödő, búgó nyomást éreztek a fejükben, majd egy hatalmas, mindent elsöprő robaj viharzott át a könyvtáron, akár a legfélelmetesebb villámcsapás, amit hallottak. Megremegett a föld, és vele együtt a polcok is felmorajlottak, a csillárok reszketve csörögtek.

Srácok... Most biztos azt kérdezitek, hogyan kerültem ebbe a szituációba? Az egész 1476. telén kezdődött...

Egy örökkévalóságnak tűnő perc volt csupán, amíg az apokaliptikusnak érződő esemény véget ért. A társaság nagy része még jóformán fel sem ocsúdott a történtekből, amikor Jardin otthagyva csapot, papot szinte kilőtt a vészkijárat felé. Átrohant az álpolc mögötti, üres folyosón, majd kettesével szedve a lépcsőfokokat felugrált a csapóajtóhoz. Azzal a lendülettel kivágta a fedelet, és máris az erdőben termett. Vagyis azon a helyen, ahol két perccel ezelőtt még az erdőt találták volna. Igen, Jardin jól sejtette: amikor Alucard megérintette a teleportációs szerkezetet, és deaktiválta azt, Tepes kastélya egyenesen az Iliesca-birtok melletti erdőn landolt. Egy-két helyen még felfedezhetőek voltak az erdőre zuhant vár alól kikandikáló, kidőlt fák maradványai. A szörnyvadász széles várudvar közepén állt, minden irányból az erődítmény belső falai és bástyái tornyosultak fölé. Nem volt ideje alaposan körülnézni, mert baljóslatú nyögésekre lett figyelmes. Öt zombit vett észre a sötétben lassan felé közeledni, majd két, szakadt ruhás vámpír ivadékot, ahogy pókként másznak a falon: bekerítették.

Jardin érezte, hogy még él benne Yara telepatikus varázslata, amivel kommunikálhatnak. Gondolatait egyetlen apró pontba összpontosította, idegszálait, mint a húrt megfeszítette, és csúzliként lőtte ki a többiek elképzelt irányába. Yara fejébe azonnal betört a gondolat, és visszhangozni kezdett az elméjében: Itt vannak. Megtámadtak! A félszerzet futásnak eresztette a többieket.

Jardin kinyitotta a szemét, és kardot rántott, a fémes csengésre a vámpír ivadékok felmordultak, és kivillantották hegyes fogaikat. A férfi újból körülnézett, mérlegelt egy pillanatig, aztán támadásba lendült. Egyből megszabadította az egyik zombit a bal karjától, majd a következő mozdulattal hosszában kettévágta. A másodikra már nem tudott lecsapni: az egyik ifjú vámpír leugrott a falról, és lendületből, kitárt karmaival előre Jardinnak ütközött. Úgy érezte, most igazán megsérült. Csak nem eltört valamije? Mindenesetre erősen szédült. Az élőholtak körbevették, és egymás után ütni, karmolni kezdték, ahol csak érték. Hol késlekednek már a többiek?!

Jamāl ért fel a csapóajtón elsőnek, és rögtön észrevette az eszméletlenül heverő Jardint. Az utolsó lépcsőfokról akrobatikusan felszökkent a rögtönzött várudvarra, és sokkal kevésbé akrobatikusan arcra esett. Még benne volt a lendület, amivel felpattant, és mellbe vágta a hozzá legközelebb álló zombit. A szerzetesrendben felkészítették őt az elemek útjára, így képes volt testének támadó mozdulatait felhasználva az elemek erejével lecsapni ellenségeire. Ökléből forró homokot fújt, ami belemart az élőholt húsba.

Yara, sivatagi barátjánál meglehetősen stílusosabb és szerencsésebb belépője után szintén támadást indított. Maga elé képzelt egy kést: tiszta energiából született, ragyogó pengét, és akár a dugót a borosüvegből, kihúzta a fegyvert az elméjéből. Egyenesen egy zombi nyakába szúrta, és a förtelem feje tompa puffanással a földre hullott. Egy újabb élőholt ekkor Jamāl irányába kapott, de a szerzetes olyan hévvel védte ki az ütést, hogy leszakadt tőle a támadó karja.

- Jardin! - sikoltott fel Sypha, ahogy a csapóajtóból felbukkanva megpillantotta a földön fekvő, ájult harcost. Gondolkodás nélkül odasietett hozzá, hogy ellássa a férfit, aki oly kedves volt számára. Jardin tudata ebben a pillanatban azonban egészen máshol járt: átvágott téren és időn át. Olyan volt, mint egy halovány, keskeny fénycsóva a résnyire nyitott ajtó szélén, ami keresztül vágja a szoba sötétjét. Aztán az ajtó lassan kitárult, és a fény kiszélesedett. A férfi bizonytalanul átlépett az emlékek küszöbén, és a gyertyafény napsütéses délelőtté, szabad égbolttá és zsenge pázsittá változtatta a szobát. Orrában ott érezte a gyermekkor minden illatát. A kis fakardra nézett, amit a kezében szorongatott, majd érezte, ahogy karja felemelkedik. Mintha valaki más irányítaná a testét, és ő csak megfigyelőként lenne jelen. És mégis ő volt az. Önmaga volt. A kard lecsapott a vele szemben felállított szalmabábura. - Véged, szörnyeteg! Ne is imádkozz kegyelemért! - kiáltotta, és felkacagott. Tíz éves volt, és végtelenül boldog.

Alucard a lánnyal együtt érkezett, és rövid mérlegelés után elhajította kardját, és egyenesen az egyik vámpírivadék vállába vágta. Végül Lyri mászott fel a csatatérre, és ma már sokadszorra bebizonyította, hogy szinte mindenre van egy hasznos varázslat a tarsolyában. Fenyegetőn felemelte istene szimbólumát, és elmotyogott egy igét. A jel ragyogó fénnyel izzott a kezében, és egy pillanatra megvilágította az egész várudvart. A bűbáj hömpölygő hullámként söpört végig a zombikon, és azok hanyatt esve azon nyomban elhamvadtak. A két vámpír ivadék a mészárlás láttán két különböző taktikát alkalmazott: az egyik azonnal Lyrinek ugrott, a másik pedig lábát a nyakába szedve visszavonulót fújt a várfalon át. Jamāl és Alucard Lyri védelmére sietett, és gyakorlatilag darabokra tépték a bestiát, amire közben Sypha mérges füstöt spriccelt. A lány közben Yarával együtt a menekülő szörnyre lőtt. A lény a földre zuhant, majd sziszegve támadni kezdett.

Gerlepár

Ebben a pillanatban Jardin kinyitotta a szemét, és nagy levegőt véve felhördült. - Sypha? - egyenesen őrá ránézett. - Jardinom! - kiáltotta a lány, és örömében könny szökött a szemébe. Hirtelen megfordult, és a felé nyargaló vámpír irányába mutatott. A bosszúvágytól fűtött, haragos arcán legördülő könnycsepp, a varázsló parancsára nyílvesszőként süvített át az udvaron, és a levegőben jégcsappá fagyva belefúródott az ivadék mellkasába. A vámpírnak rendesen meghalni sem volt ideje, mert alig egy pillanattal később Yara ragyogó kése repült keresztül a fején.

Jardin és Sypha egymáshoz siettek, és szorosan megragadták egymás kezét. Remegtek: a lány a félelemtől és izgalomtól, a férfi a váratlan, halál közeli élménytől. Reszkető leheletük egymással keveredve melegítette már csak egy arasznyira lévő arcukat a téli hidegben. Meghitt pillanat volt, mégsem merték megcsókolni egymást. Aztán már lehetőségük sem volt rá, mert Lyri hirtelen kitörő lelkesedéssel odaugrott, és átölelte a férfit. - Jaj, de jó, hogy élsz! - kiáltotta fülig érő mosollyal. A szerelmesek zavartan elfordították arcukat. A pillanat elszállt.

15. Alkalom

2025.02.11.

Az Útnak vége nincs soha, Ha egyszer az ajtón kifut;

De hosszú volt Utunk sora, Menjen csak tovább, aki tud!

Induljanak új vándorok; Lábam fáradt-fedél alatt,

Jó fénynél elborozgatok, Várom hű estém s álmomat.

—Cronenberg, a Krónikus Krónikás, Jardin Rivério megállapodása, 2. vers

Idő szerint fényes nappalnak kellett volna lennie, és ezt a kora délutáni órát mégis sűrű sötétség szőtte át. A vámpír úr komor fellegekkel borította kastélyát és környezetét, hogy elfedje a napot. Amíg néhányan egy-egy fürt édes amran gyümölccsel gyógyították testüket, Jamāl kiszúrta a magasban a teleportációs eszközt. A szerkezet megrogyott, fogaskerekei megolvadtak, minden bizonnyal a külső beavatkozás hatására, amit Alucard a Kárpáti-tükör segítségével hajtott végre. Így biztosak lehettek benne, hogy sem Vlad, sem kastélya nem fognak eltűnni innen egyhamar.

Az ifjú Tepes elvezette a társaságot apja feltételezett tartózkodási helyére, a második emeleti dolgozószobába. Miután fellopakodtak az első emeletre, és nem találtak egy árva lelket sem sehol, Alucard denevér képét öltve felrepült, hogy körülnézzen. Néhány perc múlva visszatért, és közölte, hogy senkit sem lát a kastélyban, az út tiszta. Elérték hát a dolgozószobát. Mielőtt bementek volna, Jamāl elővett kettőt a berteai merényletben használt, fekete altató folyadékkal töltött tűkből, és átadta Lyrinek. - Erősítsd ezt a nyilaidra. Talán még jól jöhet...

Vége van, kicsi!

Benyitottak az ajtón. Egy kör alakú, széles torony egyik szobájában találták magukat. A szoba elegáns, de teljesen gyanútlan bútorokkal és egyéb tárgyakkal volt felszerelve. A társaság átkutatta a fiókokat, polcokat, iratokat, de semmi hasznosat vagy érdekeset nem találtak. Egy oldalajtón keresztül a torony következő szobájába jutottak, és a lélegzetük is elállt attól, amit odabent pillantottak meg: a hosszúkás, hímes abrosszal fedett asztal már meg volt terítve, méghozzá hat főre. Ételnek azonban semmi nyoma. Yara egy szempillantás alatt megpördült, és kése markolatához kapott. - Lecsapnám a fejed, vámpír uram, ha a földtől egy kicsit alacsonyabban lenne. Figyelmeztetlek, ha ez valami aljas csel... - elharapta a mondatot, mert ebben a pillanatban a szemközti ajtó nyikorogva, magától kitárult. Vlad Tepes nézett velük farkasszemet.

- Többen sem tudtok tenni semmit ellenem. - jelentette ki gúnyos mosollyal. Recsegő hangja jeges iszonyatként futott végig rajtuk.

- Apám! - Alucard kardot rántott, és előrelépett. - Ezt itt, és most fejezzük be! - kiáltotta dacosan, és támadásba lendült. Rohanni kezdett, és kardját egyenesen apja felé hajította, de vétett. Vlad könnyedén kitért a csapás elől. Eközben viszont elkerülte a figyelmét, hogy Yara is hozzávág valamit: a Golyóbis Vasbéklyót, amit az Iliasca-birtokon találtak, egy láda mélyén. A gömb vasszalagjai röptében kitárulkoztak, és szorosan körülfogták a vámpírt. A mágikus erejű bilincs áthatolhatatlan erővel bírt; nem eresztette az erőlködő foglyot, miközben Jardin és Sypha szinte egyszerre csaptak le rá. A többieknek azonban már nem volt ilyen egyszerű dolga: miután Vlad belátta, hogy erővel nem képes szabadulni, egyszerűbb megoldáshoz folyamodott, és szó szerint köddé vált. A Golyóbis Vasbéklyó nehéz, fémes csengéssel zuhant a földre, majd a ködfelhő ismét emberi alakot öltött, és felkészült az ellentámadásra.

Lyri rálőtt a mérgezett tűvel felszerelt nyíllal, de az altató hatástalan volt az élőholtra. A többiek is válogatott varázslatokkal és távolsági fegyverekkel tüzeltek a vámpír úrra, aki azonban állni látszott a csapásokat. A mellette lévő, begyújtott kandalló felé nyújtotta tenyerét, majd egy gyors mozdulattal ellenségei irányába mutatott. Kézmozdulatával együtt öblös lángcsóva lövellt ki a téglák a téglák közül, és berobbant az étkező szobába. Sypha, Yara és Lyri a tűzgolyó útjában voltak, ezért mindhárman megégtek. Szerencsére nem szenvedtek komoly sérülést, ellentétben az elszenesedett bútorokkal. Dracula egyszer csak felemelte jobb kezét, és förtelmes karmokban végződő ujjait kitárva Jamālra mutatott. Tágra nyílt szemekkel, mereven bámult rá, és megpróbált az elméjébe hatolva megbabonázni. Jamāl tarisznyájában azonban ott lapult a Védelmező Szkarabeusz, ami megóvta az ilyesfajta rontásoktól. Ennélfogva a sivatagi nem igazán értette, hogy ez a vén hülye mit mutogat rá, mint valami vásári majomra, úgyhogy inkább odabaszott neki még egyet. Vlad csalódottan gyomron vágódott, és közben Jardin is odapörkölt neki egy villámcsapással. Ez már igazán több volt a soknál.

A következő percben két dolog is történt egyszerre: a harcosok háta mögött két vámpírivadék betörte az ajtót, és besietett a szobába; ezzel ellentétben Vlad erősen megragadta tulajdon fiát, és vele együtt fejest ugorva az ablakból kisietett a szobából. Lyri az ablakhoz szaladt, és figyelni kezdte a családi balhét. A két Tepes a kastély falait keresztben összekötő híd fölött, denevér formájában csapkodta egymást a sötétben, akár a prédán összeverekedő vadászmadarak. A többieket eközben túlságosan lekötötték a rájuk támadó szörnyek ahhoz, hogy a mérkőzést bámulják. Eltorlaszolták az ajtót egy szófával, de az ivadékok rögtön berúgták azt bútorostul, és támadásba lendültek.

- Azt a, ezt látnotok kéne! Most már emberi alakban verik egymást, ez nagyon izgi! - kommentálta Lyri Tepesék tülekedését, ügyet sem vetve arra, hogy a háta mögött sokkal nagyobb csetepaté zajlik. Jardin a testével igyekezett védelmezni kedvesét, így Sypha biztos helyről tudta szórni a jégből formált pengéket a vámpír ivadékokra, akiket közben Jamāl is kapatott jobbról-balról. - Mi ez a ricsaj már, gyerekek? - kérdezte a tünde lány, amikor megfordult. Miután végre sikerült észrevennie a barátai által vívott élet-halál harcot, gyógyító bűbájt készített elő nekik, egy újabb mozdulattal pedig méretes, spirituális kardot varázsolt a levegőbe, ami fenyegetőn közelített a még egyetlen, életben lévő vámpírivadék felé. Amaz sietősen kereket oldott.

Most már mindnyájuk figyelme Tepesékre összpontosult, alig fértek el egyszerre az ablaknál, úgy figyelték a vámpírok harcát. - Menjünk, segítsünk Alucardnak! - szólt Lyri, és a többiek követték. Jardin azért még az ablakból, futólag megsorozta Vladot egy tripla mágikus rakétával, és kaján vigyorral konstatálta, hogy az említett személynek ez meglehetősen fájt.

Levegő után kapkodva rohantak ki mind a hídra barátjuk megsegítésére, de még mielőtt megközelíthették volna az ökölpárbajt, Yara futtában felajzotta íját, célzott, és lőtt: egyenesen Vlad szívébe. A vámpírok ura tágra nyílt szemekkel, fájdalmasan felhördült, aztán egy szempillantás alatt elhamvadt. Alucard megerősítette, hogy ezúttal semmi kétség, apja ezúttal nem tér vissza. Vlad Tepest, Wallachia szabad népeinek ellenségét legyőzték. Nem maradt utána más, csak egy halom, bűzlő por, mely úgy csillámlott, akár a friss hó a holdfényben.

A társaság részvétét nyilvánította ki Alucardnak (elvégre mégiscsak az édesapjáról volt szó), de ő igyekezett elhessegetni az érzelgős szóváltást, mondván, hogy Vlad őrült volt, és túl nagy veszélyt jelentett az ártatlanokra nézve, így hát megtették, amit meg kellett tenni.

És végre: megtört a jég.

- Sypha, én... nekem el kell mondanom neked valamit. - szólt Jardin bátortalanul, és a lányhoz fordult. - Amióta Gresitben megismertelek, belém költözött egy érzés, ami azóta sem hagy nyugodni. - Sypha megragadta a férfi kezét, úgy nézett fel rá. - Itt volt ez a Dracula, meg ez a sok veszély és kaland, meg minden, és hát... szóval úgy érzem, te nagyon fontos vagy nekem, mert... - elakadt a lélegzete. A szörnyvadász kétségkívül nehezebben forgatta a nyelvét, mint a kardját.

- Igen? - suttogta a lány könnybe lábadt szemekkel.

- Sypha, én szeretlek! - bökte ki remegve.

- Ó, Jardin! Én is szeretlek! - felelte a lány elfúló hangon, és lábujjhegyre ágaskodva megcsókolta a férfit.

A boldogság pillanata volt ez, de most még nem tarthatott sokáig: ahhoz, hogy teljes biztonságban tudhassák magukat, a kalandoroknak előbb át kellett fésülnie az egész kastélyt. Rendkívül különös módon egy árva lelket sem találtak, hiába kutatták át az erődítményt töviről hegyire. Mintha Drakula halálával minden alattvalója, mintegy varázsütésre eltűnt volna. Vészjósló, szinte ijesztő volt a csend és az üresség körülöttük. A még nagyobb sokk azonban csak ezután következett: egy épségben maradt Kárpáti-tükörre leltek a dolgozó szoba egyik sarkában, és amikor Jamāl Darius házát keresve belenézett, csak újabb ürességet talált egész Tataruban. Képtelenség, mintha a falu is kiürült volna! Sorra a tükörbe néztek: Yara épségben találta a nagymamáját, és Sypha is az édesapját.

- A vágyaim megtalálásához nekem már nem kell varázstükörbe néznem. - jelentette ki Jardin, és gyengéden Sypha vállára tette a kezét. A szerelmesek úgy döntöttek, hogy egy időre búcsút vesznek társaiktól, és - ahogy a szörnyvadász fogalmazott - "felfedezik a természetet" (akármit is jelentsen ez). Készen álltak rögtön visszatérni Gresitbe, hogy közöljék Éltessel a jobbnál jobb híreket, aztán a nyakukba vegyék az utat, hogy közösen világot lássanak.

- Barátaim, most az érzéseimet kell élesítenem, nem a kardomat. - búcsúzkodott a szörnyvadász.

- Hogy találunk majd meg? - kérdezte Jamāl.

A férfi még egy pillanatra megállt, és a válla fölött elengedett egy félmosolyt: - Majd mi megtalálunk, amikor szükség lesz ránk. - és kézen fogva eltűntek az ajtóban.

Alucard úgy döntött, hogy a kastélyban marad, és rendezi sorait: rendbe szedi és tisztázza örökségét, de mindenek előtt még felseper... Lyri, Yara és Jamāl pedig megállapodtak abban, hogy véget vetnek az éjlények és kovácsmesterek rémuralmának, ki-ki a saját ürügye szerint: a tünde jót akart az embereknek, és boldogságot akart hozni Wallachiába; a félszerzet lány elhatározta, hogy visszaszerzi nagymamája medálját; a sivataginak pedig már fenemód viszketett a lába, hogy jól szétrúghassa Darius seggét, amiért az bérgyilkost fogadott ellene. És természetesen mindnyájan szerették volna kideríteni, hogy létezik-e mód Teshoms felélesztésére. Tataruba visszatérve azonban csalódniuk kellett, a város tényleg teljesen kihalt volt. Folytatták hát útjukat, járva a falvakat, és városokat, keresve, kutatva, a helyi népeket faggatva, hátha közelebb kerülnek a megoldáshoz, a kovácsmesterekhez és Dariushoz, hogy beteljesíthessék küldetésüket.

Összefoglaló - avagy Drakula újrasapkázva

A történet valahol Wallachiában, egy fogadóban kezdődött; mint minden valamirevaló, érdekes történet: alkohol társaságában. A helyiek a növekvő szegénység, az Egyház elnyomása és az újabban fosztogató éjlények miatt ingerlékenyek. Ide robbant be kérlelhetetlen jókedvvel Lyrion Sutton (Lyri), a féltünde klerikus, és csatlakozott az egyik sarokban gubbasztó, Száműzőkből álló csapathoz: egy barbár bagabú, Teshoms, egy ravasz félszerzet, Yara, és egy szörnyvadász ember, Jardin. Egy sajnálatos félreértés következtében a társaság kénytelen volt összeverni a kocsma népét, majd és elindulni Gresit városa felé, hogy szembenézzenek a régiót sújtó gonosz fenyegetéssel.

Csapatunk teljesen elbarikádozva találta Gresit falait, de egy barátságos kapuőr segítségével bejutottak a városba. A piacon pletykák után kutatva megtudták, hogy az éjlények hatalmas pusztítást végeztek, Egyház pedig próbálta eltussolni az ügyet. Az újonnan felbukkant prédikátorok egy rejtélyes Alvó Katonáról szónokoltak, aki elhozhatja a békét. A csapat ezután megmentett egy Éltes nevű prédikátort, akit az Egyház papjai kerítettek be.

Éltes elvitte a társaságot a prédikátorok házába, és elmondta nekik, hogy lánya, Sypha elindult megkeresni az Alvó Katonát, és napok óta nem tért már vissza. Hőseink a lány után merészkedtek Gresit katakombáiba. Syphat kővé dermesztve találták meg, egy óriási szikla gólem társaságában. Sikerült felborítaniuk ellenfelüket, és kipattintani a fejéből a mágikus drágakövet.

A gólem legyőzése felébresztette az elvarázsolt Syphát. A prédikátor lánnyal bővült csapat az Alvó Katona után kutatott a katakombákban, de csak válogatott szörnyeket talált. Miután visszavitték Syphát Éltesnek.

Másnap ismét leereszkedtek a mélybe, és ezúttal is szerencsével jártak: aranyat és egy malachitot találtak.

A következő reggelen hőseink megtudták, hogy az Egyház már a nyomukban van, ezért álruhát öltöttek. A papok végül így is rájuk találtak, úgyhogy meg kellett küzdeniük, de a papok sajnos foglyul ejtették Teshomst. Éjszaka a többiek visszatértek a szónokokhoz.

A csapat álruhában a katedrálisba ment, majd egy kis varázslat segítségével elég nagy káoszt idézett elő mise közben ahhoz, hogy észrevétlenül elrejtőzhessenek, majd később, különböző szerencsétlenségek közepette lejutottak a pincébe, és megtalálták a bagabút.

Egy rejtett csapóajtó és egy létra még mélyebbre vezetett a pince rendszerben. Egy díszes koporsóban megtalálják magát az Alvó Katonát, valódi nevén Alucard Tepest, Vlad Tepes fiát.

A csapat visszatért a felszínre, és arról értesül, hogy éjlények támadtak a városra. Ezután megtudták, hogy a Sangeru melletti Iliasca-birtokon olyan ismeretekre tehetnek szert, ami segíthet legyőzni az éjlényeket és Vlad Tepest is. Így hát rövidesen útnak is indultak. Út közben pedig egy éjlény bandát is elpáholtak.

Alucard úgy döntött, hogy denevér formájában előremegy, és felderíti a terepet a birtokon. A Száműzőket óriási béka szörnyek vették körül, csata kerekedett. Egy Tatiana nevű nővel találkozva eljutottak Tataru városába. Megtudták, hogy kegyetlen járvány tombol, és a helyi orvos, Darius próbált meg segíteni az embereken. Sokkoló fordulat: Teshoms is elkapta a nyavalyát, és képtelen volt továbbmenni. Végül a többiek úgy döntöttek, magukkal viszik, ahogy tudják.

Elhagyva Tatarut a csapat találkozott Jamāllal, a sivatagi férfival. Megtudták, hogy ő is ismeri Dariust, ráadásul az "orvos" bérgyilkost fogadott ellene, mert Jamāl segítségért indult Berteába, hogy meggyógyulhassanak az emberek. Visszamentek Berteába, és meglátogatták Yara nagymamáját, aki ellátta őket bőséges élelemmel, és szeretettel. Másnap reggel Teshoms tragikus módon elhunyt.

Az éjszaka egy különös véletlen során a csapat megmaradt tagjai összetalálkoztak Teshoms tesójával, Renfielddel. Kiderült, hogy őt elrabolták a vámpírok, és egy tömlöcben tartották fogva, ki tudja, meddig, hogy naponta csapolhassanak a véréből. Renfield megszökött, és most elindult haza, hogy közölje édesapjukkal fivére szomorú halálhírét. A társaság megtalálta az Iliasca-birtokot, és benne a könyvtárat Alucardostul. Sok mindent megtanultak a könyvtárban a mágikus betegségről, az éjlényekről és Drakula kastélyáról, és még egy veszélyes növénnyel is megküzdöttek a birtok üvegházában.

Az egyik könyvből egy szellem szállt ki, akiről a csapat megtudta, hogy életében vámpír volt, és Iliascaék ölték meg több, mint száz éve már. Egy másik könyvben a Kárpáti-tükörről olvastak, aminek segítségével az ember átnyúlhat téren és időn. Éjszaka éjlények lepték meg őket, de a kalandoroknak sikerült győzelmeskednie.

Lyri és Yara megtalálták a Kárpáti-tükröt, Jamāl pedig rájött, hogyan kell használni. Alucard a tükör segítségével a birtok mellé teleportálta apja kastélyát. Jardin kirohant, hogy megküzdjön a szörnyekkel, de sajnos felülkerekedtek rajta. A többiek a segítségére siettek, és közös erővel legyőzték a bestiákat. Jardin és Sypha románca egyre csak mélyült.

A kastély dolgozószobájában hőseink szembe találkoztak magával, Vlad Tepessel, és epikus csata kezdődött. Végül Alucard segítségével elpusztították a vámpírok urát. Jardin és Sypha között elcsattant az első, szerelmes csók, és úgy határoztak, hogy kettesben elutaznak. Alucard a kastélyban maradt, hogy rendezze sorait, a többiek pedig Darius után indultak, hogy megszabadítsák Wallachiát a sötétségtől.

Csatolmányok

Spotify lejátszási lista